Hajnal Anna: Április a régi parkban

Ott mennek. Nem sietnek ők.
Gyorsítok. Mindíg messze vannak.
Tudom már nem találkozunk.
Hiába futsz, mondom magamnak.

Tudom ott messze mi megyünk,
ott megyünk együtt kéz a kézben,
földig-ágú fenyők között,
tömör, sötét, kúpsor közében.
Kanyargó ösvényen megyünk.
Avaros rétben bükkök állnak:
rügysárga kupoláikon
régi kis szelek általszállnak,

Messze előttem suhogás,
ott mennek sűrű, rőt avarban,
fejük ezüstös csillogás
ahogy eltűnnek a kanyarban.

Tudom, hogy meg sem látnak ők,
ott mennek egymásba karolva:
új forduló jön, új kanyar
feltünnek messze, mosolyogva,
csak egymást látják, boldog súly
fejük egymás felé hajolva,
delejes vonzás álomi
ködökbe hív, lassan, botolva
megyek nyomukban egyedül
fáradtan, némán, imbolyogva.