Halmai István: Merthogy, akárhogy

(Ladányi Mihálynak)

Közhelyeket kéne mondani;
ilyeneket, hogy a fák nem érnek az égig –
De hát ez így nagyon rossz vicc, Mester.
Arról volt szó, hogy örökké élünk.

Vagy ha nem, élhetnénk legalább gyönyörűen,
merthogy akárhogy élünk;
te valami „mindennek értelme van”-ról dadogtál
és suttyomban befizettél egy égi IBUSZ-útra.

Költő! Ez valahogy nem jellemző rád,
immáron semmi sem jellemző.
Semmire nem jellemző semmi
(ha eddig elolvasnád, feltámadásig röhögnél).

Megkérdenéd, merre van a legközelebbi –
Mert azért annyira nem vagy ismerős itt;
Meg: mérnek-e (egyébként mindegy, mit) –
S mondanál olyanokat, a papír elpirulna.

Ki kísért a végső vonatig? Senki.
Te valamire mindig fölszállsz.
Nagyot fütyül a resti, a vonat bezár –
Ha-ha-ha, Öreg!? Mi? Ha-ha-ha!

A kezünk nem emeljük föl integetni.
Minek? Azt mondtad, majd jössz –
Fogod a zöld köteted, a szürke köteted
és könyv nélkül fújod, mi az élet.

Mi most itt seggrepacsit játszunk leginkább!
Mester, te sok társasjátékot ismersz,
amik szabályait persze mi is tudjuk így-úgy,
de valahogy egyik se szórakoztató.

Viszont biztosan van egy tökéletes,
egy semmihez sem hasonlítható Játék,
egy olyan, de olyan platoni Játék –
Csak elszöktél belőle, messzire szöktél.

Mester, mit szólsz, innánk valamire,
hiszen mindig valamire iszunk.
Most már mindig iszunk valamire,
mit szólsz? Valamire innánk egy nagyot!

Az útmenti nyárfák kéken álldigálnak,
téblábol egy dalod idegeimben,
homlokot dűtök vonatablakoknak
és szemmel verem a csemői tájat.

Reggel jön, kukáskocsik mélyhegedűi.
Tűkön állok, ülök, fekszem.
Hajnalodik, ma biztosan veszek újságot,
hiszen a barátom színeset írt benne.

Mester, most lemegyek a sarokra
újságért, mert ma nyilatkozik a Verebes is
az MTK-VM feltámadásáról –
zöld-fehér, kék-fehér, végülis mindegy.

Az utóbbi hetek gólaránya – Majdcsak sikerül.
Befejezem, lapnyílta jön.
Van-e olvasnivalód odafönt, Öreg,
ha már élnivalód idelent nem akadt!?