Illyés Gyula: Cimitero dei braccianti (Béres temető Olasz nyelven)

A legelőn túl, négy akác között
Licium védi a kis temetőt.
Márvány nem fénylik benne, semmi jel,
Kötésig érő csalán veri fel.
 
Csalán veri fel ezt a temetőt,
Mintha a holtak lelke még a föld,
A sir mélyén is rejtené magát,
Fortyogna, égne: kinlódna tovább.
 
Itt nyugszanak az ősök. A magos
Gazban az ifjú utas rátapos
Itt-ott egy dombra, rajt még a kereszt,
S rajta egy szép név: Énekes Ferenc.
 
Itt nyugszik minden őse. Légy dönög,
Arrébb, a törpe licium mögött
Csorda konog, ritkás kolomp szava
Mintha egy mély álomból hangzana.
 
Az ott az élet, tompa, hangtalan.
Ez itt a múlt. Néha egy nyugtalan
Tehén betéved a sírok közé,
Szaglász és felbőg a nagy ég felé.

Oltre il pascolo, tra le quattro acacie
Agutoli difendono il piccolo cimitero.
Non brilla di marmo, nessun segno,
Fino alla vite dall’ortica invaso.
 
Questo cimitero è dalle ortiche invaso,
Come se l’anima dei morti volesse
Celarsi anche sotto terra, sotto la tomba,
Seguitar’ a brontolare, ad ardere: a soffrire.
 
Qui riposano gli antenati. Nell’erba
Alta, il giovane viandante calca qua e là
Un poggio, alcuni con croce addosso,
Sulla croce un bel nome: Énekes Ferenc.
 
Qui riposano tutti i suoi avi. Mosca ronza,
Più in là, dietro gli agutoli nani mandria
Rintocca, la voce rarefatta del bubbolo
Come se provenisse da un sonno profondo.
 
Al di là c’è la vita, sorda, senza suono.
Questo qui è il passato. Talora una mucca
Irrequieta e perduta vaga tra le tombe,
Fiuta l’aria e verso il cielo alto muggisce.