Jékely Zoltán: Imputazioni a Ovidio – Resignatio (Ráfogások Ovidiusra - Resignatio Olasz nyelven)

Aljas számüzetés már egymaga minden öregség,

Nem kell ahhoz gyötrő tengeri vagy gyalog út

Messzire mindentől, ami életkedvet adó volt:

Exiliumba sodor már az Idő maga is!

Durva Mulandóság, te, ki mint hibbant agyu cézár,

Rém-diadalkapukat emberi csontból emelsz:

Esdeklő levelet bűnbánó, gyáva igékkel

Tőlem mégse remélj: megvetem udvarodat.

Volt-e babérkoszorúm? S most az zizeg átal a távol

Síkjain – így üzened: tépdesi szörnyü kezed?

Vagy magamat túlélt, révült jós, hallom előre,

Hogy vihorászik a szél összetiport siromon.

La vecchiaia di per sé è una relegazione infame,

Non ha bisogno di strazianti viaggi per mare o a piedi

Lontano da tutto quel, che aveva reso piacevole la vita:

Il tempo è sufficiente da solo per mandarti in esilio!

Brutale caducità, tu, come un imperatore squilibrato,

Dalle spettrali ossa umane erigi archi trionfali:

Ciò nondimeno da me non aspettar lettere supplicanti

Piene di verbi vili e penitenti: disprezzo la tua corte.

Se possedevo corona d’alloro? E che ora essa fruscia

Attraverso lontane pianure – così mi scrivi: sta dilaniando

la tua mano mostruosa?

O come profeta estatico, a me stesso sopravvissuto, sento

In anticipo come ghignazza il vento sulla mia calpestata

tomba?