Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Jókai Anna: Das Licht für die Welt – Fürchtet euch nicht (Ne féljetek Német nyelven)

Jókai Anna portréja

Ne féljetek (Magyar)

(1994. március tizenötödikén Márk a megbeszéltnél fél órával korábban érkezik Máriáért. Csipkedd magad, anyukám, nem lehet a dugókat kiszámítani, és nekem is dolgom van, megyünk a Petőfi szoborhoz, aztán fáklyával fel a Várba! Az ikreket miért nem viszed? kérdi Mária, s még egyszer átpúderezi az arcát. Ez nem gyerekprogram, mondja Márk, félig-meddig tüntetés. Mellett vagy ellen? kérdi Mária, ti is mindent ennek a kormánynak a nyakába varrtok? Te aztán, anyukám, a politikához sohasem értettél, mondja Márk, de mi speciel a szélsőségesek ellen vagyunk, félő, hogy ez a kapkodás csak az ő malmukra hajtja a vizet, nem engedjük a nemzeti ünnepet így vagy úgy kisajátítani... ez egy tiszta képlet! Van olyan? Mária bebujtatja a lábfejét a trottőrcipőbe, van olyan, hogy „tiszta képlet"?)
Mária
...mintha mindenki hazudna. Bele a képünkbe. Voltaképpen ki a csaló? Akiről állítják vagy aki állítja? Vagy valamiképpen mind a kettő? Mintha nem az volna valójában a fontos, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy miből lehet minél nagyobb botrányt kerekíteni, hogyan lehet az ügyeket felhasználni... manipulálni a tömegeket. Akik nem „bennfentesek". Egyre nagyobb a zűrzavar. Egyre ízléstelenebb az egész. És az a szegény ember sem él már, hogy akár pizsamásan is, de legalább megpróbálja lecsillapítani a kedélyeket. Mindenki csak olajat önt a tűzre. Talán az elején kellett volna egy kicsit megfontoltabban válogatni, akkor elmozdítani a régi hatalmi garnitúrát. Megnézni, mit kire bízzunk... nem ilyen ügyetlenül. Igen, ez a jó szó. Ügyetlenek. Hebrencsek. A többi viszont nem ügyetlen. Dörzsölt. Ez a jó szó. Dörzsölt.
(Márk határozott: Ha figyelmesebben követnéd az eseményeket, anyukám, rájöhettél volna, hogy például a fiatalság nem ugrik be... sem az antiszemitizmusnak, sem a komcsi-nosztalgiának... magunkra találtunk! Adná Isten, sóhajtja Mária, de azért vigyázz a gumibotokra! Hol élsz te, anyukám, kiáltja Márk, kiveszi a lakáskulcsot Mária kezéből, zárja az ajtót. Gumibot! Ez nem a Kádár-rendszer!)
Mária
...ez a hatalomtól való rettegés már a zsigereimben van... Megverték Márkot! Hetvenkettőben a rendőrök... március tizenötödikén... amikor nemzetiszínű szalaggal a karjukon átvonultak az egyetemisták a Lánchídon... Nekem kellett garantálni, mint megbízható szülőnek, hogy csak gyerekes romantika... Most meg elég egy-két bőrfejű barom, és kész a provokáció...
(Az a baj, kicsi fiam, mondja Mária, hogy olyan ramatyul működik az új, hogy az emberek kezdik a régit sajnálni... Remélem, az én okos anyukám nem áll közéjük, mondja Márk, hiszen neked mindig is fontos volt a szabadságod... Lesz itt még jóvilág, az aranyborjút se táncoljuk újra s újra körbe... csak nem kivénhedt gyászhuszárokra vagy az átvedlett pufajkásokra kell bízni... és nem is a cinikus ravaszokra. Irigyellek, mondja Mária, az optimizmusodért. Én már semmi evilági csodában nem tudok hinni. Örülök, hogy az apróságokban helyt tudok állni. Ne vess meg érte, Márk, de nekem jelenleg előbbre van, hogy időre bejussak Blanka nénihez, mint bármelyik ide-oda vonulás. Azt képzeli szegény, hogy én vagyok az Erzsi nevű lánya! Márk megcsókolja Mária kesztyűs kezét. Bámullak is érte, anyukám, odacaplatsz, hetvenkét évesen... se inged, se gatyád, mégis... Le a kalappal! Ezért nem jár dicséret, mondja Mária, ez a minimum.)
Mária
...ez a minimum, havi két-három óra. Ha idevenném magamhoz, az lenne valami. Ha éjjel-nappal hordanám alóla a piszkot. Az lenne jóság; ez csak halvány utánzat. Próbálkozás, a lelkiismeret kicselezése... Az nem mentség, hogy idegen. „Aki közületek a legkisebbel cselekszik, az velem cselekszi”, világosan megíratott, de nincs már rá erőm, erre a teljességre, erre a megalkuvás nélküli szolgálatra. Fizikai erőm nincs már erre. Lelkierőm pedig még nincs. Annyi jót tenni, mint amennyi rosszat kaptunk... széndioxidot lélegezni be és oxigénné átalakítva lehelni ki... mint a fák... Gyűlölségből szeretetet, meg-nem-értettségből megértést... könyörtelenségből könyörületességet... Nincs kivel beszélnem. Angyalom, Istenem! Ha legalább leírhatnám. Mint gyermekkoromban. Kockás füzetbe. Versek. Az az üres kapcsos könyv... Tímeától. Egy sor nem sok, annyi sincs benne. Nem lettem költő. Nem lettem orvos. Csak egy bölcselkedő öregasszony, ennyi lettem...

(Blanka néni az elfekvő részlegen, nyolcágyas szobában fekszik. Valamennyi éjjeliszekrényen sárga műanyag bögre, a pisiszínű langyos teával. A szobában áporodott szarszag keveredik a hipó szagával. Mária leül a repedezett tonettszékre, Blanka néni megragadja a kezét. Mit hoztál Erzsikém? A banánt nem szeretem, behozza az Édszt Afrikából, alma, az rendben, de csak a jonatán! Mikor viszel haza, Erzsikém, mindig csak ígéred, pedig hát „Aranyos Erzsike", Marlittól, onnan szedtem a nevedet, de azt, hogy évekre eltűntél, soha meg nem bocsátom... Nyáron, mondja Mária, hámozza az almát, nyáron, ha már tudsz járni... Hát persze, akkor már könnyű, Blanka néni hangja agresszív, te mindig is a könnyebbet kerested, az apád vére, meg is átkozhatnálak, az megfogan, az anyai átok...! Bocsáss meg, mondja Mária, bocsáss meg a lányodnak. Kérlek, békélj meg, nagyon kérlek...)
Mária
...ki tudja, hol kallódik az a nyomorult. Ki tudja, talán segíthetek, ha kikönyörgöm a bocsánatot, az én személyem által, neki...
(Nem szoktál bocsánatot kérni, kiskorodban is olyan önfejű, megátalkodott voltál, mondja Blanka néni dühödten, felállítottalak az ablakpárkányra, ott maradsz, amíg bocsánatot nem kérsz, akár órákig is! Féltél, remegtél, de hiába, az Istennek se hagyta el a megbánás a szádat!)
Mária
...jaj. Szegény Erzsike. Reszket a pipaszár lába. Szédül a keskeny párkányon. Jaj, jaj, Blanka néni...
(Most már benőtt a fejem lágya, ne haragudj a te szerencsétlen Erzsikédre, mondja Mária, mély lélegzetet vesz, megcsókolja Blanka néni lucskos homlokát.)
Mária
...nem törlöm meg a számat. Nem szabad megtörölnöm.
(Blanka néni sírni kezd. Két oldalt a füle mögé csurognak a könnyek: Engem nem csókolt meg senki. Szinte szűz vagyok... évek óta szűz... Nem haragszom. Nem haragszik a mama...)
Mária
...az érintés. Ó, az érintés. A bőr a bőrön. Nem más, csak az érintés. Mennyire hiányzik!
(Márió bevonul a szobájába, egy kis délutáni elmélkedésre, a takarót a dereka köré csavarja. Villő a lehalkított tévét nézi, és közben suttog a cicáknak: Nincs miau, kussti!)
Márió
...régen sokkal melegebbek voltak a március tizenötödikék. Etelka néni rám adta a térdharisnyát és a rövid Bocskai-nadrágot. A térdharisnya mindig gurigába szaladt... folytonos húzkodás. Szavalnak a Múzeumkertben, és én a térdharisnyámra figyelek. Hogy harmonikázik-e? „Minden olyan unbetamt ezen a gyereken', ezt mondja Etelka néni egy másik nőnek, és anya nincs velünk, hogy megvédjen... hogy megcáfolja... Hát engem ugyan már nem ugratnak ki az utcára! Én még az igazságot se bírom ordítva közvetíteni, nemhogy skandálni... Hogy mi lett ebből az egészből… és még mi lesz? Megint naponta egy lista. Aztán ellenlista. Aki aláír, annak a fele csak „igazodik". Hogy meg ne bélyegezzék. A pikszisből ki ne essék. Aki meg kontra adja a nevét, ijesztő figurákkal is egybekerülhet. Nincs olyan lista, amelyiken minden név hiteles, vállalható... a kakukk-tojások szinte szemet szúrnak... Nem. Ha a Kádár-rendszerben nem tiltottam le magam, most sem teszem. Ezt a habot valahogy túlverték a tálon. Mindkét oldalról. Nincs esélye az objektív, higgadt szónak. Meg kellett érnem, hogy a Kabai, akit én ajánlottam az Intézetbe, nem is alacsony posztra, egy jóemberem, szinte kioktasson: hogy a moralitás már nem elég. Lehet, hogy tíz éve elég volt, de most már nem elég, a tettek mezejére kell lépni, letenni a voksot, nem nyummogni-nyammogni, finnyáskodni... A vezércikkek vagy az egzakt, tudományos tényfeltárás ideje jött el, nem a lamentatív szövegeké... És a meditáció is lejárt műfaj! ...”Moralizálás”, „lamentáció"!!! Meditáció, ami számukra egyenlő a terméketlen köldöknézegetéssel... Van olyan színtartomány, amit szabad szemmel nem vagyunk képesek észlelni, de attól az még létezik. Van olyan jelrendszer, amihez a többségnek nincs kódja. S mivel nem érti, hát lecsúsztatja a maga szintjére, közhelyként értelmezi. A moralizálás túlbeszélt, fölvizezett locsogás, a mondatok lötyögnek; a lamentáció pedig pergő, szürke, száraz homok... A meditáció viszont a legnagyobb összefogottság. Meg fogom érni, hogy amíg a régi rendszer alig tolerálta, szinte tiltotta a közléseimet, ez meg most annullálni akarja. A tiltásban volt remény. De ha átnéznek a szón...! ...Csak nem lemerülni a lelkemmel, soha többé. Összekapni magam, időben... Mi a részletes ős-oka és végcélja a létezésnek? Nem, ma már nem betegszem bele újra a kételyekbe, de valamit azért meg kell oldanom, mielőtt... Ez még nem a belesimulás... még mindig valamiféle lázongása az elhivatott Én-nek, hogy vajon miért kell így lennie? Miért ez a törvényszerű? Istenem-Uram. Krisztus Jézus imája az apostolokért. A János Evangéliumban. Az Atyához könyörög, valahogy így: „Amit tanítottál, én továbbadtam nekik. A világ gyűlöli őket, mert nem e világból valók, amint én sem vagyok evilágból való. Nem azt kérem, vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket... Amint Te küldtél engem a világba, úgy küldöm én is a világba őket..." Apostol!!! Hol vagyok én ettől?! Csak már azt ne képzeljem. Vénségemre meghülyülve. De egy... közvetítő. Az önbizalom nem elbizakodottság. „Ti vagytok a világ sója... és ha a só elízetlenül, ki sózza meg?" Nem elgyengülni. Képviselni. Csak ez a hermetikus szellemi magány. Ez a társtalanság, ha százan is vesznek körül... Krisztus Jézus a Getsemánikertben. Minden tanítvány elaludt. Vérverejték. Egy Angyal erősítette meg, Őt, a lényében istenit. Hát akkor mit várhat a halandó, csupa halandó közt? Leszáll-e egy Angyal, ilyen mélyre?



KiadóSzéphalom Könyvműhely, Budapest
Az idézet forrása215-220

Das Licht für die Welt – Fürchtet euch nicht (Német)

(Am fünfzehnten März 1994 holt Márk Mária eine halbe Stunde früher ab als ausgemacht. Beeile dich, Mama, man kann die Staus nicht berechnen, und ich habe auch zu tun, wir gehen zum Petőfi Denkmal, dann mit Fackeln hinauf zur Burg! Warum nimmst du die Zwillinge nicht mit?, fragt Mária, und pudert sich noch einmal. Das ist kein Kinderprogramm, sagt Márk, das ist mehr oder weniger eine Demonstration. Dafür oder dagegen?, fragt Mária, wollt auch ihr alles der jetzigen Regierung in die Schuhe schieben? Also du, Mama, von Politik hast du nie etwas verstanden, sagt Márk, aber speziell sind wir gegen die Extremisten, es ist zu befürchten, daß dieses überhastete Agieren Wasser auf ihren Mühlen ist, wir lassen es nicht zu, daß der Nationalfeiertag so oder so mißbraucht wird... das ist eine klare Formel! Gibt es die? Mária schlüpft in die Trotteurschuhe, gibt es so etwas, wie eine “klare Formel”?)

Mária
...alle scheinen zu lügen. Direkt ins Gesicht. Wer ist eigentlich der Betrüger? Der, von dem es behauptet wird, oder der, der es behauptet? Oder in irgendeiner Weise beide zugleich? Nicht das scheint wirklich wichtig zu sein, wer im Recht ist, sondern was zu einem noch größeren Skandal Stoff liefert, wie man die Affären benützen... die Masse manipulieren kann. Der Wirrwarr wird zunehmend größer. Das Ganze immer geschmackloser. Und dieser arme Mensch ist auch nicht mehr am Leben, der es, sei es nur vom Krankenbett aus, hätte versuchen können, die Gemüter zu beruhigen. Jeder gießt nur Öl ins Feuer. Vielleicht hätte man zu Beginn etwas besonnener eine Auswahl treffen, gleich damals die alte Machtgarnitur ablösen sollen. Genau hinschauen, was wem anvertraut wird... und nicht dermaßen unge-


schickt handeln. Stimmt, das ist das richtige Wort. Sie sind ungeschickt. So unbesonnen. Die anderen hingegen sind nicht ungeschickt. Sie sind durchtrieben. Das ist das richtige Wort. Durchtrieben.
(Márk meint energisch: Wenn du die Ereignisse aufmerksamer verfolgen würdest, Mama, hättest du draufkommen können, daß sich zum Beispiel die Jugend nicht verführen läßt... weder vom Antisemitismus, noch von der kommunistischen Nostalgie.” wir haben uns selbst gefunden! Gebe Gott, daß es so ist, seufzt Mária, aber gib Acht auf die Gummistöcke! Wo lebst du denn, Mama, erregt sich Márk, nimmt Mária den Wohnungsschlüssel aus der Hand und schließt die Tür ab. Gummistöcke! Das ist doch nicht das Kádár-Regime!)

Mária
...die Angst vor der Macht liegt mir noch im Blut... Mark, er wurde geprügelt! Zweiundsiebzig, von Polizisten... am fünfzehnten März”, als Studenten mit Armbinden in den Nationalfarben über die Kettenbrücke marschierten... Ich mußte garantieren, als vertrauenswürdiger Elternteil, daß lediglich kindische Romantik dahintersteckte... Jetzt hingegen genügen ein bis zwei idiotische Skinheads, und schon ist die Provokation perfekt...
(Das Problem ist, mein Junge, sagt Mária, daß das Neue so miserabel funktioniert, daß die Menschen beginnen, dem Alten nachzuweinen... Hoffentlich wird meine kluge Mama sich nicht zu ihnen gesellen, sagt Márk, deine Freiheit war dir schon immer wichtig... Es kommen wieder gute Zeiten, einen Tanz um das goldene Kalb wird es nicht geben... nur darf man nichts den politisch abgewirtschafteten Greisen oder den Wendehälsen des früheren Machtapparates anvertrauen... und auch nicht den zynischen Schlitzohren. Ich beneide dich um deinen Optimismus, sagt Mária. Ich kann an kein irdisches Wunder mehr glauben. Ich bin froh, daß ich mich in kleinen Dingen zu behaupten weiß. Verachte mich nicht dafür, Márk, aber bei mir geht im Augenblick vor, es rechtzeitig zu Blanka néni zu schaffen, als dieser oder jener Aufmarsch. Die Ärmste glaubt, ich sei ihre Tochter Erzsi! Márk haucht einen Kuß auf die behandschuhte Hand von Mária. Ich bewundere dich, Mama, du schleppst dich hin, mit deinen zweiundsiebzig Jahren... du hast nichts mit ihr zu schaffen, und trotzdem... Hut ab! Dafür gebührt kein Lob, sagt Maria, das ist das Minimum.)


Mária
...das ist das Minimum, zwei bis drei Stunden im Monat. Würde ich sie zu mir nehmen, das wäre etwas anderes. Würde ich Tag und Nacht die Leibschüssel leeren. Das wäre Güte; dieses ist bloß eine blasse Kopie. Ein Versuch, das Gewissen auszutricksen... Daß sie fremd zu mir ist, gilt nicht als Ausrede. “Was ihr für einen meiner geringsten Brüder oder für eine meiner geringsten Schwestern getan habt, das habt ihr für mich getan”, das sind klare Worte, aber ich habe nicht die Kraft dazu, zu dieser Ganzheit, zu diesem Dienst ohne jeden Kompromiß. Die physische Kraft habe ich nicht mehr dazu, und die seelische Kraft noch nicht. Soviel an Gutem leisten, als wir an Schlechtem erfahren haben... Kohlendioxid einatmen und diesen, zu Sauerstoff verwandelt, ausatmen... wie die Bäume... Aus Haß wird Liebe, aus Verständnislosigkeit Verstehen... aus Gnadenlosigkeit Barmherzigkeit... Ich kann mit niemandem sprechen. Mein Engel, mein Gott! Wenn ich es wenigstens festhalten könnte. Wie in meiner Kindheit. In einem karierten Heft. Die Gedichte. Jenes leere Buch mit der Schnalle... von Tímea. Keine einzige Zeile ziert sie. Ich bin keine Dichterin geworden. Ich bin keine Ärztin geworden. Lediglich eine philosophierende alte Frau, nur das bin ich geworden...

(Blanka néni liegt im Pflegetrakt, in einem Saal mit acht Betten. Auf jedem Nachtkästchen derselbe gelbe Kunststoffbecher mit dem urinfarbigen lauwarmen Tee. Im Zimmer mischt sich der muffige Geruch von Exkrementen mit dem der Putzmittel. Mária setzt sich auf den rissigen Tonetsessel, Blanka néni greift nach ihrer Hand. Was hast du mir gebracht, Erzsike? Die Banane mag ich nicht, sie schleppt Aids aus Afrika ein, Äpfel sind in Ordnung, aber nur Jonathan! Wann nimmst du mich mit nach Hause, Erzsike, du versprichst es immer wieder, dabei habe ich deinen Namen von Marlit, vom “Herziges Erzsike” gewählt, daß du dich für Jahre abgesetzt hast, das werde ich dir nie verzeihen... Im Sommer, sagt Mária und schält einen Apfel, im Sommer, wenn du wieder gehen kannst... Natürlich, dann ist es schon leichter, Blanka nénis Ton wird aggressiver, du hast immer das Leichtere gesucht, das ist das Blut deines Vaters, ich könnte dich verfluchen, er wird wahr, der Fluch einer Mutter...! Verzeih, sagt Mária, verzeih deiner Tochter. Bitte, versöhne dich, ich flehe dich an...)


Mária
...wer weiß, wo das elende Weib sich herumtreibt. Wer weiß, vielleicht kann ich helfen, wenn ich die Vergebung erflehe, durch meine Person, für sie...
(Du hast nie um Verzeihung gebeten, auch als Kind warst du so eigensinnig, so halsstarrig, sagt Blanka néni aufgebracht, ich habe dich auf das Fensterbrett gestellt, du bleibst hier, bis du dich entschuldigt hast, und wenn es Stunden dauert! Du hast Angst gehabt, du hast gezittert, aber umsonst, nicht um die Welt wäre ein Wort der Reue über. deine Lippen gekommen!)

Mária
...oh weh! Arme Erzsike. Die dünnen Beinchen zittern. Es wird ihr schwindelig auf dem schmalen Brett. Oh weh, Blanka néni...
(Ich bin gescheiter geworden, sei nicht mehr böse auf deine unglückliche Erzsike, sagt Mária, holt tief Atem und drückt einen Kuß auf Blanka nénis verschwitzte Stirn.)

Mária
...ich wische nicht über den Mund. Ich darf ihn nicht abwischen. (Blanka néni beginnt zu weinen. Zu beiden Seiten rinnen die Tränen hinter ihre Ohren: Mich hat keiner geküßt. Ich bin beinahe Jungfrau... seit Jahren Jungfrau... Ich bin nicht böse. Die Mama ist nicht böse...)

Mária
...die Berührung. Oh, die Berührung. Haut an Haut. Nichts anderes, nur die Berührung. Wie sie mir fehlt!
(Márió zieht sich auf sein Zimmer zurück, zu einer kleinen Nachmittagsmeditation, er wickelt sich in eine Decke. Villő sieht fern, hat den Ton ganz leise gestellt, und spricht flüsternd zu den Katzen: Kein Miauen, Kusch ihr beiden!)


Mária
...früher pflegte es viel wärmer zu sein am fünfzehnten März. Etelka néni zog mir Kniestrümpfe an und steckte mich in kurze schwarze Hosen. Die Strümpfe rutschten dauernd hinunter... ich mußte sie ständig hochziehen. Im Garten vor dem Nationalmuseum werden Gedichte deklamiert, und


ich bin mit meinen Kniestrümpfen beschäftigt. Ob man wieder auf der Ziehharmonika spielen wird... “Alles ist so unförmig an diesem Kind”, sagt Etelka néni zu einer anderen Frau, und Mutter ist nicht da, um mich zu beschützen... um es zu widerlegen... Mich können sie allerdings nicht mehr auf die Straße bringen! Selbst die Wahrheit kann ich nicht lautstark vermitteln, geschweige denn skandiert... Was ist aus alledem geworden... und was wird noch daraus? Jeden Tag eine neue Liste. Und dann die Gegenliste. Von denen, die unterschreiben, “richtet” sich die Hälfte nur nach den anderen. Um nicht abgestempelt zu werden. Um nicht aus dem Korb zu fallen. Und wer seinen Namen zum Kontra hergibt, der kann unter furchterregende Gestalten geraten. Es gibt keine Liste, auf der jeder Name glaubwürdig, akzeptabel wäre... die Kuckuckseier stechen gleich ins Auge... Nein. Wenn ich mir im Kádár-Regime kein Verbot auferlegt habe, so werde ich es jetzt auch nicht tun. Es wurde zuviel Schaum geschlagen. Auf beiden Seiten. Das objektive, nüchterne Wort ist chancenlos. Ich mußte erleben, daß der Kabai, den ich ins Institut protegiert habe, und auf keinen niederen Posten, quasi mein Mann, also daß dieser Kabai mich sozusagen belehrt, daß die Moralität nicht mehr genügt. Möglich, daß sie vor zehn Jahren ausreichte, aber heute ist sie nicht genug, man muß zur Tat schreiten, sein Votum abgeben, sich nicht herumdrücken, nicht zimperlich sein... Die Zeit der Leitartikel oder der exakten, wissenschaftlichen Aufdeckung von Tatsachen ist gekommen, und nicht die der lamentierenden Texte... Und auch die Meditation ist eine abgelaufene Kunstgattung!... “Moralisieren”, “Lamentieren”!!! Meditation ist für sie gleich unfruchtbare Nabelschau... Es gibt Farbbereiche, die wir mit freiem Auge nicht wahrnehmen können, aber dessen ungeachtet gibt es sie. Es gibt Zeichensysteme, zu denen die Mehrheit keinen Code hat. Und weil sie es nicht versteht, zieht sie's auf das eigene Niveau herab und interpretiert es trivial. Das Moralisieren ist überdiskutiertes, verwässertes Geschwätz, die Sätze wackeln; das Lamentieren wiederum ist fließender, grauer, trockener Sand... Die Meditation hingegen ist die höchste Synthese. Ich werde noch erleben, daß während das alte Regime meine Veröffentlichungen kaum toleriert, ja direkt untersagt hat, das jetzige versuchen wird, sie zu annullieren. Im Verbot steckt noch Hoffnung. Aber wenn man durch das Wort einfach hindurchsieht...! ...Nur ja nicht auf Tauchstation gehen mit der Seele, nie wieder. Mich zusammenreißen, rechtzeitig... Was ist der detaillierte Ur-Grund und das Endziel der Existenz? Nein, heute lasse ich mich nicht wieder krank machen durch meine Zweifel, aber etwas muß ich doch noch lösen, bevor... Das ist noch kein Sich-Hineinschmiegen... es ist noch


immer eine Form der Rebellion des berufenen Ichs, warum es wohl so zu sein hat? Warum diese Gesetzmäßigkeit? Mein Gott und Herr. Das Gebet des Christus Jesus für die Apostel. Im Evangelium des Johannes. Zum Vater fleht er, irgendwie so: “Ich habe ihnen weitergegeben, was du mich gelehrt hast. Deshalb haßt sie die Welt, denn sie gehören nicht zu ihr, ebenso wie ich nicht zu ihr gehöre. Ich bitte dich nicht, sie aus der Welt wegzunehmen, aber sie vor dem Bösen in Schutz zu nehmen... Ich sende sie in die Welt, wie du mich in die Welt gesandt hast...” Ein Apostel!!! Wie weit bin ich davon entfernt?! Daß ich mir ja nichts einbilde. Vertrottelt auf mein Alter. Aber ein... Vermittler. Selbstvertrauen ist nicht gleich Selbstüberschätzung. “Ihr seid das Salz für die Welt... Wenn nun das Salz seine Kraft verliert, wodurch kann es sie wiederbekommen?” Nicht schwach werden. Repräsentieren. Doch diese hermetische geistige Einsamkeit. Dieses Alleinsein, selbst wenn Hunderte um mich sind... Christus Jesus im Garten Gethsemane. Die Jünger sind alle eingeschlafen. Er schwitzt Blut. Ein Engel hat ihn gestärkt, Ihn, den nach seinem Wesen göttlichen. Was kann dann der Sterbliche erwarten, unter lauter Sterblichen? Wird wohl ein Engel herabsteigen, so tief herab?




minimap