Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Jókai Anna: Ne féljetek

Jókai Anna portréja

Ne féljetek (Magyar)

(1994. március tizenötödikén Márk a megbeszéltnél fél órával korábban érkezik Máriáért. Csipkedd magad, anyukám, nem lehet a dugókat kiszámítani, és nekem is dolgom van, megyünk a Petőfi szoborhoz, aztán fáklyával fel a Várba! Az ikreket miért nem viszed? kérdi Mária, s még egyszer átpúderezi az arcát. Ez nem gyerekprogram, mondja Márk, félig-meddig tüntetés. Mellett vagy ellen? kérdi Mária, ti is mindent ennek a kormánynak a nyakába varrtok? Te aztán, anyukám, a politikához sohasem értettél, mondja Márk, de mi speciel a szélsőségesek ellen vagyunk, félő, hogy ez a kapkodás csak az ő malmukra hajtja a vizet, nem engedjük a nemzeti ünnepet így vagy úgy kisajátítani... ez egy tiszta képlet! Van olyan? Mária bebujtatja a lábfejét a trottőrcipőbe, van olyan, hogy „tiszta képlet"?)
Mária
...mintha mindenki hazudna. Bele a képünkbe. Voltaképpen ki a csaló? Akiről állítják vagy aki állítja? Vagy valamiképpen mind a kettő? Mintha nem az volna valójában a fontos, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy miből lehet minél nagyobb botrányt kerekíteni, hogyan lehet az ügyeket felhasználni... manipulálni a tömegeket. Akik nem „bennfentesek". Egyre nagyobb a zűrzavar. Egyre ízléstelenebb az egész. És az a szegény ember sem él már, hogy akár pizsamásan is, de legalább megpróbálja lecsillapítani a kedélyeket. Mindenki csak olajat önt a tűzre. Talán az elején kellett volna egy kicsit megfontoltabban válogatni, akkor elmozdítani a régi hatalmi garnitúrát. Megnézni, mit kire bízzunk... nem ilyen ügyetlenül. Igen, ez a jó szó. Ügyetlenek. Hebrencsek. A többi viszont nem ügyetlen. Dörzsölt. Ez a jó szó. Dörzsölt.
(Márk határozott: Ha figyelmesebben követnéd az eseményeket, anyukám, rájöhettél volna, hogy például a fiatalság nem ugrik be... sem az antiszemitizmusnak, sem a komcsi-nosztalgiának... magunkra találtunk! Adná Isten, sóhajtja Mária, de azért vigyázz a gumibotokra! Hol élsz te, anyukám, kiáltja Márk, kiveszi a lakáskulcsot Mária kezéből, zárja az ajtót. Gumibot! Ez nem a Kádár-rendszer!)
Mária
...ez a hatalomtól való rettegés már a zsigereimben van... Megverték Márkot! Hetvenkettőben a rendőrök... március tizenötödikén... amikor nemzetiszínű szalaggal a karjukon átvonultak az egyetemisták a Lánchídon... Nekem kellett garantálni, mint megbízható szülőnek, hogy csak gyerekes romantika... Most meg elég egy-két bőrfejű barom, és kész a provokáció...
(Az a baj, kicsi fiam, mondja Mária, hogy olyan ramatyul működik az új, hogy az emberek kezdik a régit sajnálni... Remélem, az én okos anyukám nem áll közéjük, mondja Márk, hiszen neked mindig is fontos volt a szabadságod... Lesz itt még jóvilág, az aranyborjút se táncoljuk újra s újra körbe... csak nem kivénhedt gyászhuszárokra vagy az átvedlett pufajkásokra kell bízni... és nem is a cinikus ravaszokra. Irigyellek, mondja Mária, az optimizmusodért. Én már semmi evilági csodában nem tudok hinni. Örülök, hogy az apróságokban helyt tudok állni. Ne vess meg érte, Márk, de nekem jelenleg előbbre van, hogy időre bejussak Blanka nénihez, mint bármelyik ide-oda vonulás. Azt képzeli szegény, hogy én vagyok az Erzsi nevű lánya! Márk megcsókolja Mária kesztyűs kezét. Bámullak is érte, anyukám, odacaplatsz, hetvenkét évesen... se inged, se gatyád, mégis... Le a kalappal! Ezért nem jár dicséret, mondja Mária, ez a minimum.)
Mária
...ez a minimum, havi két-három óra. Ha idevenném magamhoz, az lenne valami. Ha éjjel-nappal hordanám alóla a piszkot. Az lenne jóság; ez csak halvány utánzat. Próbálkozás, a lelkiismeret kicselezése... Az nem mentség, hogy idegen. „Aki közületek a legkisebbel cselekszik, az velem cselekszi”, világosan megíratott, de nincs már rá erőm, erre a teljességre, erre a megalkuvás nélküli szolgálatra. Fizikai erőm nincs már erre. Lelkierőm pedig még nincs. Annyi jót tenni, mint amennyi rosszat kaptunk... széndioxidot lélegezni be és oxigénné átalakítva lehelni ki... mint a fák... Gyűlölségből szeretetet, meg-nem-értettségből megértést... könyörtelenségből könyörületességet... Nincs kivel beszélnem. Angyalom, Istenem! Ha legalább leírhatnám. Mint gyermekkoromban. Kockás füzetbe. Versek. Az az üres kapcsos könyv... Tímeától. Egy sor nem sok, annyi sincs benne. Nem lettem költő. Nem lettem orvos. Csak egy bölcselkedő öregasszony, ennyi lettem...

(Blanka néni az elfekvő részlegen, nyolcágyas szobában fekszik. Valamennyi éjjeliszekrényen sárga műanyag bögre, a pisiszínű langyos teával. A szobában áporodott szarszag keveredik a hipó szagával. Mária leül a repedezett tonettszékre, Blanka néni megragadja a kezét. Mit hoztál Erzsikém? A banánt nem szeretem, behozza az Édszt Afrikából, alma, az rendben, de csak a jonatán! Mikor viszel haza, Erzsikém, mindig csak ígéred, pedig hát „Aranyos Erzsike", Marlittól, onnan szedtem a nevedet, de azt, hogy évekre eltűntél, soha meg nem bocsátom... Nyáron, mondja Mária, hámozza az almát, nyáron, ha már tudsz járni... Hát persze, akkor már könnyű, Blanka néni hangja agresszív, te mindig is a könnyebbet kerested, az apád vére, meg is átkozhatnálak, az megfogan, az anyai átok...! Bocsáss meg, mondja Mária, bocsáss meg a lányodnak. Kérlek, békélj meg, nagyon kérlek...)
Mária
...ki tudja, hol kallódik az a nyomorult. Ki tudja, talán segíthetek, ha kikönyörgöm a bocsánatot, az én személyem által, neki...
(Nem szoktál bocsánatot kérni, kiskorodban is olyan önfejű, megátalkodott voltál, mondja Blanka néni dühödten, felállítottalak az ablakpárkányra, ott maradsz, amíg bocsánatot nem kérsz, akár órákig is! Féltél, remegtél, de hiába, az Istennek se hagyta el a megbánás a szádat!)
Mária
...jaj. Szegény Erzsike. Reszket a pipaszár lába. Szédül a keskeny párkányon. Jaj, jaj, Blanka néni...
(Most már benőtt a fejem lágya, ne haragudj a te szerencsétlen Erzsikédre, mondja Mária, mély lélegzetet vesz, megcsókolja Blanka néni lucskos homlokát.)
Mária
...nem törlöm meg a számat. Nem szabad megtörölnöm.
(Blanka néni sírni kezd. Két oldalt a füle mögé csurognak a könnyek: Engem nem csókolt meg senki. Szinte szűz vagyok... évek óta szűz... Nem haragszom. Nem haragszik a mama...)
Mária
...az érintés. Ó, az érintés. A bőr a bőrön. Nem más, csak az érintés. Mennyire hiányzik!
(Márió bevonul a szobájába, egy kis délutáni elmélkedésre, a takarót a dereka köré csavarja. Villő a lehalkított tévét nézi, és közben suttog a cicáknak: Nincs miau, kussti!)
Márió
...régen sokkal melegebbek voltak a március tizenötödikék. Etelka néni rám adta a térdharisnyát és a rövid Bocskai-nadrágot. A térdharisnya mindig gurigába szaladt... folytonos húzkodás. Szavalnak a Múzeumkertben, és én a térdharisnyámra figyelek. Hogy harmonikázik-e? „Minden olyan unbetamt ezen a gyereken', ezt mondja Etelka néni egy másik nőnek, és anya nincs velünk, hogy megvédjen... hogy megcáfolja... Hát engem ugyan már nem ugratnak ki az utcára! Én még az igazságot se bírom ordítva közvetíteni, nemhogy skandálni... Hogy mi lett ebből az egészből… és még mi lesz? Megint naponta egy lista. Aztán ellenlista. Aki aláír, annak a fele csak „igazodik". Hogy meg ne bélyegezzék. A pikszisből ki ne essék. Aki meg kontra adja a nevét, ijesztő figurákkal is egybekerülhet. Nincs olyan lista, amelyiken minden név hiteles, vállalható... a kakukk-tojások szinte szemet szúrnak... Nem. Ha a Kádár-rendszerben nem tiltottam le magam, most sem teszem. Ezt a habot valahogy túlverték a tálon. Mindkét oldalról. Nincs esélye az objektív, higgadt szónak. Meg kellett érnem, hogy a Kabai, akit én ajánlottam az Intézetbe, nem is alacsony posztra, egy jóemberem, szinte kioktasson: hogy a moralitás már nem elég. Lehet, hogy tíz éve elég volt, de most már nem elég, a tettek mezejére kell lépni, letenni a voksot, nem nyummogni-nyammogni, finnyáskodni... A vezércikkek vagy az egzakt, tudományos tényfeltárás ideje jött el, nem a lamentatív szövegeké... És a meditáció is lejárt műfaj! ...”Moralizálás”, „lamentáció"!!! Meditáció, ami számukra egyenlő a terméketlen köldöknézegetéssel... Van olyan színtartomány, amit szabad szemmel nem vagyunk képesek észlelni, de attól az még létezik. Van olyan jelrendszer, amihez a többségnek nincs kódja. S mivel nem érti, hát lecsúsztatja a maga szintjére, közhelyként értelmezi. A moralizálás túlbeszélt, fölvizezett locsogás, a mondatok lötyögnek; a lamentáció pedig pergő, szürke, száraz homok... A meditáció viszont a legnagyobb összefogottság. Meg fogom érni, hogy amíg a régi rendszer alig tolerálta, szinte tiltotta a közléseimet, ez meg most annullálni akarja. A tiltásban volt remény. De ha átnéznek a szón...! ...Csak nem lemerülni a lelkemmel, soha többé. Összekapni magam, időben... Mi a részletes ős-oka és végcélja a létezésnek? Nem, ma már nem betegszem bele újra a kételyekbe, de valamit azért meg kell oldanom, mielőtt... Ez még nem a belesimulás... még mindig valamiféle lázongása az elhivatott Én-nek, hogy vajon miért kell így lennie? Miért ez a törvényszerű? Istenem-Uram. Krisztus Jézus imája az apostolokért. A János Evangéliumban. Az Atyához könyörög, valahogy így: „Amit tanítottál, én továbbadtam nekik. A világ gyűlöli őket, mert nem e világból valók, amint én sem vagyok evilágból való. Nem azt kérem, vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket... Amint Te küldtél engem a világba, úgy küldöm én is a világba őket..." Apostol!!! Hol vagyok én ettől?! Csak már azt ne képzeljem. Vénségemre meghülyülve. De egy... közvetítő. Az önbizalom nem elbizakodottság. „Ti vagytok a világ sója... és ha a só elízetlenül, ki sózza meg?" Nem elgyengülni. Képviselni. Csak ez a hermetikus szellemi magány. Ez a társtalanság, ha százan is vesznek körül... Krisztus Jézus a Getsemánikertben. Minden tanítvány elaludt. Vérverejték. Egy Angyal erősítette meg, Őt, a lényében istenit. Hát akkor mit várhat a halandó, csupa halandó közt? Leszáll-e egy Angyal, ilyen mélyre?



KiadóSzéphalom Könyvműhely, Budapest
Az idézet forrása215-220

Be Not Afraid (Angol)

(On the fifteenth of March 1994 Mark arrives to meet Mária thirty minutes before the agreed time. Come on, Mummy, we can’t figure out traffic jams, and I’ve also got something else to do, we’re going to the Petőfi-statue and then up to the Castle with a torch! Why aren’t you taking the twins? asks Mária while putting on some more powder on her face. That’s not for children, Mark says, it’s a kind of demonstration. For or against? asks Mária, do you also want to saddle everything on this government? Well, Mummy, you’ve never understood much of politics, but as a matter of fact we’re against extremists, I fear, this rush will only play into the hands of these, we won’t let this national holiday be monopolized this way or another… that’s a clear formula! Is there anything like that? Mária slips her feet into the walking shoes, is there anything like a ’clear formula’?)

Mária

... everybody seems to be lying. Right in our face. Who is the cheater after all? Whoever is claimed to be, or the one claiming it? Or somehow both? As if what really matters wasn’t who is right, but of what can be made the greatest possible scandal, how can matters be taken advantage of... to manipulate the crowds. The ‘outsiders’. Chaos is bigger and bigger. The whole thing is getting more and more tasteless. And that poor man doesn’t live any more either, who could try – he might as well do so just leaving his sickbed wearing pyjamas – to calm people at least. Everybody’s just adding fuel to the fire. There should’ve been perhaps a little more thoughtfulness to select at the beginning, to remove then the old set of those in power. Consider more carefully who to trust and with what... not so clumsily. Yes, that’s the word. They’re clumsy. Scatter-brained. But the others aren’t clumsy. They’re cunning. That’s the word. Cunning.
(Márk is determined: If you followed the events more carefully, Mom, you could’ve realized that for example the young aren’t taken in… either by anti-Semitism or bolshie-nostalgia... we’ve found our vocation! God grant it, sighs Mária, but still beware of truncheons! Times have changed now, Mummy, shouts Márk, he takes the key from Mária and locks the door. Truncheons! It isn’t the Kádár-regime!)

Mária

... this dread of authorities runs already in my blood... Márk was beaten! In seventy-two, the policemen... on March the fifteenth... when university students with national colour ribbons around their arms walked across Lánchíd... As a reliable parent, I had to guarantee that it had just been childish romanticism... And now, one or two skinhead idiots are enough and it is already provocation...
(The trouble is, my sonny, says Mária, that the new world functions so badly that people are starting to feel sorry for the old one... I hope my clever little Mom won’t join them, says Márk, since your freedom has always been of utmost importance to you... There will come a brave new world here, we won’t dance around the golden calf again and again either... it just shouldn’t be entrusted to decrepit dummies or the time-serving Kádár-hussars... and neither to the cynical cunning. I envy you, says Mária, for your optimism. I can’t believe in any worldly miracle any more. I’m glad if I can hold out in small matters. Don’t disdain me for it Márk, but at the moment what comes first for me is to be at aunt Blanka’s on time and not that marching here and there. The poor thing fancies I’m her daughter called Erzsi! Márk kisses Mária’s gloved hands. And I’m admiring you for it, Mummy, you’re seventy-two and you trudge there... she’s no kin to you, and still... Hats off! I don’t deserve praise for it, says Mária, it’s just the minimum.)
Mária
… this is the minimum, two-three hours a week. If I took her to my home to stay with me all the time, that would be something. If I changed her diapers day and night. That would be goodness; it’s only a poor substitute. An effort to dodge my conscience… It’s no excuse that she’s a stranger. ‘Whatever you do for one of the least of these brothers and sisters of mine, you do for me’, it was clearly written, but it’s already beyond my strength, this perfection, this uncompromising service. I don’t have the physical strength to do so any more. And the spiritual - not yet. To give as much good as much evil we’ve been given… to inhale carbon dioxide and exhale it transformed as oxygen… just like trees… To make love from hatred, understanding from non-understanding… mercy from mercilessness… I’ve got no one to talk to. Oh, my angel, my God! If I could at least write it down! As in my childhood. In a squared copybook. Poems. That blank book with a clasp… from Tímea. Not a single line is written in there. I didn’t become a poet. I didn’t become a doctor. Just a philosophizing old woman, that’s what I’ve become…
(Aunt Blanka is in a hospice ward together with eight others. On each bedside table there’s a yellow plastic mug with tepid pee-coloured tea. Stuffy shit-smell mingles with antiseptic in the ward. Mária sits down on the crackled Thonet chair, aunt Blanka grasps her hands. What have you brought, Erzsike? I don’t like bananas, they bring AIDS from Africa, apples, yes, they’re okay, but only Jonathan! When will you take me home, Erzsike, you’re always just promising it, but you see ‘Goldelse’ by Marlitt, that’s where I’ve taken your name from, but I’ll never forgive you having disappeared for years… In the summer, says Mária peeling the apple, in the summer when you can already walk… Yes, of course, then it’ll be already easy, aunt Blanka’s voice is aggressive, you’ve always kept trying to take the easy way out, your father’s blood, I could curse upon you, it’ll work, mother’s curses do…! Please forgive me, says Mária, forgive your daughter. Please, set your heart at rest, oh, please do…)

Mária

… who knows where that miserable thing is thrown about in the world. Who knows, perhaps I can help if I manage to get aunt Blanka to forgive through me, to forgive her…
(You never apologize, already as a child you were so stubborn and obstinate, says aunt Blanka furiously, I made you stand on the window-sill, you are to stay there until you apologize, may be for hours, for all I care! You were scared, trembling, but in vain, you wouldn’t let a bit of repentance slip out of your mouth, not for all the world!)

Mária

… oh, no. Poor Erzsike. Her spindle-legs are trembling. She feels dizzy on the narrow window-sill. Oh, no, aunt Blanka…
(Now I’m old enough to know my own mind, please don’t think hard of your poor Erzsike, says Mária, takes a deep breath and kisses aunt Blanka’s forehead streaming with perspiration.)

Mária

…I won’t wipe my lips. I mustn’t.
(Aunt Blanka starts weeping. Tears are running behind her ears on both sides: I’ve never ever been kissed by anybody. I‘m practically a virgin… a virgin for years… I’m not angry. Mummy isn’t angry…)

Mária

… the touch. Oh, the touch. Skin on skin. Nothing but the touch. How much I miss it!
(Márió retires to his room for a bit of an afternoon contemplation, he puts a blanket around himself. Villő watches the tv turned down and she whispers to the cats, ‘No miaow, hush!’)

Márió

… March the fifteenths used to be much warmer. Aunt Etelka made me put knee-stockings and my Sunday best black shorts on. The knee-stockings would always slip down… I kept pulling them. Poems are recited in the garden outside the National Museum and I’m busy with my stockings. Are they slipping down again? ‘Everything’s so maladroit on this child’, says aunt Etelka to another woman, and mother isn’t there with us to protect me… to contradict it… Nobody will make me jump out to the streets anymore! I can’t even enunciate truth yelling, let alone scan it like a poem… What on earth has become of it all… and what still is to come? Again a list a day. Then a counter-list. Half of the ones signing are just ‘conforming’. So as not to be stigmatized. So as not to be out of favour. And the ones signing the counter-lists can even get together with fearful characters. There’s no list where each name is authentic, acceptable… the odd-ones-out almost stare us in the face… No. If I didn’t ban myself in the Kádár-era, I’m not going to do so now, either. This cream has been over-whipped in the bowl. By both sides. There’s no chance for objective, calm words. I’ve come to see that Kabai, - who I recommended to the Institute, and not for a minor position at that, a friend of mine – would so to say rebuke me that morality isn’t enough anymore. It may have been enough ten years ago, but it’s no longer enough now, we must suit actions to words, make up our minds, not just mumble and mutter, make faces… The time of editorials or revealing the facts with exact scientific methods has come and not that of lamenting words… And meditation is also an out-of-date genre!… ‘Moralizing’, ‘lamentation’!!! Meditation, which for them is the same as fruitless navel-gazing… There’s a colour domain unperceivable to naked eyes, however, it still exists. There’s a system of codes the majority can’t break. And since they don’t understand it, they degrade it to their own level and interpret it as a cliché. Moralizing is an out-talked, diluted chattering, sentences are flabby; and as for lamentation, it’s whirling, dry, grey sand… However, meditation is the highest synopsis. I’ll live to see that while the old regime could hardly tolerate and almost banned my publications, this one now wants to annul them. In banning there was hope. But when words are ignored…! Just don’t let me and my soul sink any more. Pull myself together, in time… What’s the accurate primary cause and ultimate aim of existence? No, today I won’t make myself ill again by scruples, however, there’s something I still have to solve before… It isn’t yet merging… it’s still a kind of agitation of the Self with a vocation asking why it all must be like it? Why is this normal? Oh, my God, my Lord. Jesus Christ’s prayer for the apostles. In the Gospel according to John. He’s praying to the Father, somehow as follows, ‘I gave them the words you gave me. The world hates them, for they are not of the world any more than I am of the world. My prayer is not that you take them out of the world but that you protect them from the evil one… As you sent me into the world, I have sent them into the world…’ Apostles!!! Where am I compared to them?! Don’t just let me fancy myself one. Getting soft-headed now that I’m old. But a …mediator. Self-confidence isn’t the same as conceit. ‘You are the salt of the earth… and if the salt loses its saltiness, how can it be made salty again?’ Just not to grow weak. Represent. But this hermetic intellectual loneliness. This solitude, even if there are hundreds around… Jesus Christ in Gethsemane. All the disciples had fallen asleep. Bloody sweat. An Angel strengthened Him, the godly by nature. Well then, what can He expect among mortals, merely mortals? Will an Angel descend so low down?



FeltöltőN.Ullrich Katalin
Az idézet forrásasaját

minimap