Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Jókai Mór: Filoj de la stonkora homo (A kőszívű ember fiai Eszperantó nyelven)

Jókai Mór portréja

A kőszívű ember fiai (Magyar)

Első rész 

 

HATVAN PERC!

 

…Az a néhány szó pedig, amit a háziorvos az elnöklő úrhölgy fülébe súgott, ennyiből állt: "Még hatvan perc!"

Halaványabb lett-e az úrhölgy e szavakra, mint azelőtt volt? Lehetett-e még halaványabb, mint szokott lenni? Azt senki sem vette észre.

Midőn átlépett az ajtón a mellékterembe, megragadta az orvos kezét, s azt kérdezé:

- Való ez?

Az orvos szigorú arccal inte.

Mikor aztán még egy üres szoba ajtaja zárult be köztük s a vidám társaság között, akkor ismétlé az elébbi mondatot:

- Csak hatvan perce van még élni. Nagyságodat óhajtotta. Mindenkit eltávolított maga mellől. Tessék bemenni hozzá. Rám semmi szükség többé.

A harmadik ajtónál az orvos aztán hátramaradt, s engedte az úrnőt egyedül menni.

A negyedik szobában két nagy aranyrámában egymás mellett állt a főúri pár életnagyságú képe mint vőlegény és menyasszony. A hideg márványarcú hölgy nem állhatta meg, midőn e két kép előtt elhaladt, hogy arcát két kezébe ne temesse. Könny, zokogás akart kitörni; azt kellett visszafojtania. Az neki nem szabad. Ez a harc elrabolt a hatvan percből - egy felet. S azt a fél percet fel fogják neki panaszolni!

Azután még egy üres, siket szoba következett, körülsáncolva a falak könyvtárakkal, azután nyílt amaz ajtó, melyen belül a haldokló férj várta az utolsó óra letöltét.

Ott feküdt az a férfi, akinek a szívere kővé vált. Kővé a patológia értelmében s a bibliai szólás szerint.

Feje magasan felpócolva vánkosai között, minden vonása rendbe szedve, mintha modellképpen ülne annak a nagy művésznek, a halálnak, ki minden embernek más arcot fest, mint amilyen volt neki, amíg élt; s mintha mondaná annak: "Az én arcomat aztán jól találd!"

A nő odasietett hozzá.

- Vártam önre - szólt a férfi. Szemrehányás volt az.

- Én rögtön jöttem - rebegé a nő. Mentség volt az.

- Ön megállt sírni. Pedig tudja, hogy az én időm rövid.

A nő összeszorította ökleit és ajkait.

- Semmi gyöngeség, Marie! - szólt egyre hidegebb hangon a férj. - A természet folyama ez. Én hatvan perc múlva tehetetlen tömeg vagyok. Az orvos mondta. Vendégeink jól mulatnak-e?

A nő némán inte.

- Csak mulassanak tovább. Ne engedje őket szétriadni. Ne engedje elszéledni. Ahogy összejöttek az értekezletre, maradjanak együtt a torra. A gyászpompát rég előkészítettem már. A két koporsó közül a fekete márványt fogja ön számomra választani. Kardjaim közül a platinaékítményest fogják ravatalomra tenni. A szemfödél bojtjait négy főbíránk viszi négyfelől. A gyászénekkart a debreceni iskolai énekkar képezendi. Semmi színpadi nóták. Csupán régi zsoltárénekeket. A sírbeszédet pedig a templomban a szuperintendens, a háznál pedig az esperes fogja tartani. A helybeli pap egy egyszerű miatyánkot mond el a sírbolt előtt, egyebet semmit. Megértett ön végig?

A nő maga elé bámult a légbe.

- Kérem önt, Marie. Amiket most, most mondok, azokat nem fogom többé ön előtt ismételhetni. Legyen ön olyan jó, üljön ide ágyam mellé a kisasztalhoz, rajta van minden írószer. Írja fel ön, amit mondtam és még mondani fogok.

A nő készen teljesítette a parancsot, leült az ágy melletti kisasztalhoz, és leírta az eddig hallottakat.

Mikor készen volt vele, a férj folytatá:

- Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat teljesítette, amit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De amit ez óra alatt önnek eléje mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű zsarnoka. - Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a digitalinból...

A nő kis aranykanálkában beadta neki a gyógyszert. A beteg ismét könnyebben beszélt:

- Írja ön végszavaimat! Más ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele. Sokan vannak, akik értenek engem; de kevesen, akik tenni tudnak, és kevesebben, akik tenni mernek. Írjon ön le minden szót, amit mondok, Marie.

A nő írt csendesen.

- Most a tengelye esik ki a gépnek - folytatá a haldokló -, s a hulló romok dobaját hallom már koporsófödelemen. De nem akarom azt hallani. Van három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Írja ön, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után. - Nyújtson elébb egyet a pézsmalabdacsokbul. Köszönöm. Üljön le és folytassa.

A nő tovább írt.

- Három fiam mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa. Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni. Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben.

Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szívébe, ami fajunkat nem idvezíti. Ott kigyógyítják mindabból. Az orosz udvar jó iskola. Ott megtanulja ismerni a különbséget az emberek között, akik jogosan születnek - és jogtalanul világra jönnek. Ott megtanulja, hogyan kell a magasban megállni és a földre le nem szédülni. Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy férfinak egymás ellenében. Ott majd elfásul a rajongása, s midőn visszatér, mint egész ember veheti kezébe a kormányrudat, amit én elbocsátok kezemből. Adjon ön mindig elég pénzt neki, hogy versenyezhessen az orosz udvar nemes ifjaival. Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait. Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny magaslatára akar jutni.

A beszélő az órára tekinte; az sietteté. Rövid az idő, oly sok mondanivaló van még.

- Azt a leányt - folytatá halkan a beteg -, ki miatt el kellett neki hagynia e házat, igyekezzék ön férjhez adni. Ne kíméljen semmi költséget. Hozzá való férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál, járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe. Ott sok összeköttetésünk van. Ödön kinn maradjon mindaddig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön odakünn meg nem házasodik. Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette egy cár; aztán az is csak orosz cár volt, nem magyar nemes.

A haldokló arcán még két piros folt is gyulladt ki e szónál, mely pillanatok múlva ismét eltűnt onnan.

A nő csendesen írta a rábízottakat.

- Második fiam, Richárd, még egy évig marad a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni. Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan régió áll előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay Richárd számára azokban sok végeznivaló lesz. Dicsősége mindnyájunkra fog világítani! Richárd ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. Milyen dicső ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!... Marie, ön nem ír? Csak nem sír ön talán? Kérem, Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven perc még az idő, s nekem annyi mondanivalóm van még. Írja ön le, amit eléje mondtam.

A nő nem merte mutatni fájdalmát, és írt csendesen.

- Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvencem. Nem tagadom, hogy a legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni. Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon Bécsben, és szolgáljon a hivatalban, és tanulja magát fokrul fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek. Tanuljon minden lépést ésszel és kedéllyel mások előtt elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében járjon azoknak, akiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni kell benne a nagyravágyást; fenntartani és felkerestetni vele az ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi összeköttetésre vezethetnek - a költői ábrándok követése nélkül.

Egy pillanatnyi eltorzulása ez arcnak tanúsítá, mily végtelen kínokat kell kiállni ez embernek azalatt, amíg beszél. Csak pillanatig tartott az. A nemes akarat legyőzte a pór természetet.

Tudta folytatni végintézkedését.

- Ily három erős oszlop fönn fogja tartani azt a művet, amit én alkottam. Egy diplomata - egy katona - egy főhivatalnok. Miért nem építhettem még tovább, amíg ők megerősödnek, amíg helyeiket meg tudják állni! Marie! Nőm! Baradlayné asszony! Én kérem, én kényszerítem, én megidézem önt, hogy cselekedje azt, amit önnek rendelek. A halállal vívódik minden idege testemnek; de én e végküzdelemben nem gondolok arra, hogy porrá lesz percek múlva, ami rajtam por. Ezt a hideg verítéket homlokomon nem a halálküzdelem izzasztja, hanem a rettegés, hogy hasztalan fáradtam. Egy negyedszázad munkája odavesz. Álmodozó rajongók tűzbe viszik a gyémántot, s nem tudják, hogy az ott satnya elemeire fog feloszlani, s soha vissza nem jegecül. Ez a mi nyolcszázados gyémánt nemességünk! Ez az örökké éltetője, örökké újra feltámasztója az egész nemzetnek. Lételünknek titokteljes talizmánja. És ezt akarják megáldozni, megsemmisíteni. Lázálmokért, mik idegen test kór párázatával ragadják át dögvész idején. - Ah, Marie, ha tudná, ez az én kőszívem mit szenved! Nem. Ne gyógyszert adjon. Az nem használ ennek. Tartsa elém fiaim arcképeit. Az megenyhít.

A nő odavitte a hármas tokba foglalt három miniatűr képet, s kitárta azt előtte. A kőszívű ember sorba nézte őket, s azalatt elcsillapultak fájdalmai. Elfeledett a halállal küzdeni. Száraz csontujjával a legidősebb arcára mutatva suttogá:

- Úgy hiszem, ez legjobban hasonlíthatna hozzám.

Azután félretolta maga elől az arcképeket, s folytatta hidegen:

- Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. De házam az eszmék vára marad. "Nemesdomb" nem esik ki a történelemből. Központja, tűzhelye, napja lesz ez a bolygó elvnek. Ön itt marad utánam.

A hölgy megállt az írás közben, és bámulva tekinte a beszélőre. Az észrevette neje bámulatát.

- Ön kételkedve néz rám. Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában, melyben egy férfi összeroskadt? Megmondom azt. Hat héttel halálom után ön férjhez fog menni.

A nő kiejté kezéből a tollat.

- Én akarom azt - folytatá szigorúan a kőszívű ember. Kijelöltem előre, akihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Bencének fogja nyújtani kezét.

Itt a nő nem bírt magával többé, elhagyta az íróasztalt, s odarohant férje ágya mellé, összeroskadt, és annak kezét megragadva, a legforróbb könnyekkel áztatá azt.

A kőszívű ember lehunyta szemeit, és tanácsot kért a sötétségtől. Megtalálta azt.

- Marie, hagyja ön abba! Most nincs idő az ön sírására. Én sietek. Utam van. Úgy kell lenni, ahogy mondtam. Ön fiatal még; nincs negyvenéves. Ön szép, és örökké az marad. Huszonnégy év előtt, mikor nőül vettem önt, sem láttam önt szebbnek, mint most. Hollófekete haja, ragyogó szemei voltak - most is azok. Szelíd és szemérmes volt ön; most sem szűnt meg az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. Az első évben született legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam, Richárd, a harmadikban a legifjabb, Jenő. Akkor egy súlyos betegséggel látogatott meg Isten, amiből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták, hogy a halálé vagyok. Egyetlen csók, amit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta, elítélve, kiszentenciázva. Az ön szemei előtt hullott el életem virága, és húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. És én tudtam élni, egyik napot a másik után vonva. Mert volt egy nagy eszme, minden emberi érzésen uralkodó, ami élni kényszerített, tartogatni egy kínokkal és lemondásokkal folytatott életet. Ó, milyen életet! Örök tagadását mindennek, ami öröm, ami érzés, ami gyönyörűség! Én elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, amiért emberi szív dobog. Letörültem lelkemről az ifjúi ábrándok költészetét, ami minden ifjú lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatatlan. Csak a jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt örökkévalósága. Ebben neveltem mind a három fiamat. Ebben fogyasztottam el életerőmet. Ebben örökítettem meg nevemet. E néven a jelenkor átka fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett ön oly sokat, Marie. Önnek még boldognak kell lenni az életben.

A nő zokogása tiltakozott e szó ellen.

- Én úgy akarom - szólt a férfi, és elrántotta tőle kezét. - Térjen ön az asztalhoz vissza, és írja. Végakaratom ez. Nőm hat hét múlva halálom után adja kezét Rideghváry Bencének, ki nyomdokomba lépni leginkább érdemes. Így leend nyugtom a föld alatt és üdvöm az égben. Leírta-e ön, amit eléje mondtam, Marie?

A nő kezéből kihullott a toll, két kezét homlokára tette, és hallgatott.

- Az óra végire jár - rebegé a haldokló, küzdve a semmivélét férgei ellen. - De "non omnis moriar"! A mű, mit megkezdettem, utánam fennmarad, Marie! Tegye ön kezemre kezét, és hagyja rajta, míg azt megfagyni érzi. Semmi érzelgés, semmi könny, én akarom, hogy ön ne sírjon. Nem veszünk búcsút. Lelkemet önre hagytam, s az nem fogja önt elhagyni soha; az számon kérendi öntül minden reggel, minden este, hogyan töltötte ön be azt, amit önnek végső órámban meghagytam. Én itt leszek! Mindig itt leszek.

A nő úgy reszketett.

A haldokló pedig csendesen egymásra tevé kezeit, s töredezett hangon rebegé:

- Az óra végire jár... Az orvosnak igaza volt... Már nem fáj semmi... Sötét lesz minden... Csak fiaim képe világít még... Ki jössz felém, onnan a sötétbül? Állj ott! Ne közelíts!... Homályos alak!... Még mondanivalóm van itt!

Hanem az a nagy, homályos alak, mely előtűnt a semmivélét sötétségébül, közelített visszaparancsolhatatlanul, s nem várta meg, míg a nagy, hatalmas, kőszívű ember elmondja, mi parancsolnivalója van még ezen a világon, s rátette arcára láthatatlan kezét.

A nagy, hatalmas, kőszívű ember aztán, mikor érezte, hogy e még hatalmasabb úrnak engedelmeskednie kell: önként lecsukta szemeit, összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jöjjenek a meghaláshoz, mint más veszendő embernek, és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy tömlöctartónak - büszkén, vonakodás nélkül, mint illik nemesemberhez.

A nő pedig, midőn látta, hogy a végső perc betölt, s férje halva van, odarogyott térdre az íróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a teleírt papírra fektetve rebegé:

- Halld meg, Uramisten, és úgy bocsásd színed elé árva lelkét! És úgy légy neki irgalmas a túlvilágon, ahogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy mindezen rossznak, amit ő végleheletével parancsolt, az ellenkezőjét fogom teljesíteni Teelőtted! Úgy segíts meg engem, véghetetlen hatalmasságú Isten!...

Egy emberen túli, egy elképzelhetetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a csendben.

A felriadt nő rettenve tekinte az ágyán fekvő halottra.

És íme, annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve és mellén összefogott két keze közül a jobb feje fölé emelve.

Talán az elköltöző lélek összetalálkozott az égben az utána küldött fogadással, s még egyszer visszafordulva az ég kapujából, a csillagok útjából, megtért porhüvelyéhez, hogy egy halál utáni kiáltással kijelentse végső, tiltakozó vasakaratát.



FeltöltőKárpáti Göttler László Antal
Az idézet forrásaOSZK MEK

Filoj de la stonkora homo (Eszperantó)

 

Sesdek minutoj!

… La kelkaj vortoj, kiujn la domkuracisto sufloris en la orelon de la  prezidanta damo konsistigis el tio: „Ankorauh sesdek minutoj restis!”
Chu la damo farighis pli pala ol antauhe per tiuj vortoj? Tion neniu rimarkis.
Kiam shi trapashis la pordon en la flankan chambregon,  kaptis la manon de la kuracisto kaj demandis lin:
-         Chu vere?
La kuracisto kapsignis kun severa vizagho.
Kiam poste ankorauh la pordo de alia malplena chambro fermighis inter ili kaj  la ghoja kompanio, tiam li repetis la pli fruan sentencon:
- Ankorauh sesdek minutojn li havas nur ankorauh vivi. Vian grandecon deziris li. Chiuj estis forigitaj el apud si mem. Bonvolu eniri al li. Ne plu estas mi necesa.
Che la tria pordo la kuracisto restis retro kaj lasis la damon sole iri.
En la kvara chambro staris unu apud alia en ora kartusho la vivgranda bildo de la magnata paro kiel gefianchoj.
La malvarme marmorvizagha damo ne povis reteni sin de vizaghon entombigu en siaj du manoj kiam shi pashis antauh tiuj du bildoj. Larmo, plorego volis elrompighi: ghiojn shi devis repremi.
Tio ne estas permesata al li. Tiu batalo forrabis el la sesdek minutoj – duonon.
Tiu duon minuto estos plendote al shi!
Poste ankorauh unu malplena, surda chambro sekvis, la muroj remparota chirkauhe kun bibliotekoj, poste malfermighis tiu pordo ene kio la mortanta  edzo atendis finigon de la lasta horo.
Tie legis la viro, kies koro farighis shtono.  Shtono en patologia intelekto kaj lauh la biblia esprimo.
Sia kapo estas bretate alten inter siaj kusenoj, chiaj trajtoj kolektata  en ordon, kvazauh li sidus modele al la granda artisto, al la morto, kiu pentras por chiaj homoj aliajn vizaghojn, kiajn ili havis ghis ili vivis; kvazauh li dirus al ghi: „Mian vizaghon bone eltrovu!”
La virino rapidighis al li.
-         Mi atendis vin – diris la viro. Tiu estis riprocho.
-         Mi venis tuj – flustris la virino. Tiu estis senkulpigo.
-         Vi haltis plori. Sed vi scias, ke mia tempo estas mallonga.
La virino kunprenis pugnojn kaj lipojn.
-         Nenia malforteco, Mari! – diris kun chiam pli malvarma vocho la edzo.
-         La rivero de la naturo estas tio. Mi estos post sesdek minutoj senpova amaso. La kuracisto diris. Chu bone amuzighas niaj gastoj?
La virino mute kapsignis.
- Nur amuzighu plue. Ne permesu ilin disalarmighi. Ne permesu disighi. Kiel ili kunvenis al la enketo, li restu kune al la mortmangho. Mi preparis la funebran pompon jam antauhlonge. El la du cherkoj vi elektos la nigromarmoran por mi. El miaj glavoj la platinornomajhan estos sur mian katafalkon metata. La kvastojn de la mortintkovro niaj kvar chefjughistoj portos el kvar direktoj. La funebran hhoron formos la debrecena hhoro.
Ninia teatra kanto. Nur malnovaj psalmokantoj. La tomboparolon en la preghejo la superintendento, sed che la domo la dekano diros. La loka pastro diros simplan niapatron antauh la tombokelo, nenio plu. Chu vi komprenis min ghisfine?
La virino gapis en la aeron.
- Mi petas vin, Mari. Kiojn vi nun, nuntempe mi diras, tiojn mi ne plu ripetos antauh vi. Estu tia bona, sidu apud mia lito al la tableto, en ghi estas chiaj skribiloj. Skribu kion mi diris kaj mi ankorauh diros.
La virino prete plenumis la ordonon, eksidis al la tableto apud la lito kaj priskribis la ghis nun. auhditojn
Kiam li estis preta, la edzo kontinuis:
- Vi estis fidela, obeema virino en via tuta vivo, Mari. Vi plenumis miajn chiajn vorotjn, kion mi ordonis. Ankorauh dum horo mi estos via sinjoro.
Sed kion mi dum tiu horo diros al vi, plenos vian tutan vivon. Mi restos ankauh post mia morto via sinjoro. Via sinjoro, via ordonanto, shtonkora despoto. - Ah, kiel min sufokas io. Etendu ses gutojn el tiu digitalo…
La virino endonis la medikamenton en ora kulero. La malsanulo denove parolis pli facile:
- Skribu miajn finvortojn! Neniu aliulo vidu, na auhdu tiujn vortojn, nur vi.
Mi formis kreajhon, ne estas permesata, ke ghi kune kun mi  enkaduku.
La tero ne movighu , sed haltu. Kaj se la tuta tero ankauh iros antauhen, tiu peco de la tero, kio estas la nia, ne iru kun ghi. Multoj estas, kiuj komprenas min, sed malmultoj, kiuj povas fari kaj pli malmultoj, kiuj maltimas fari. Priskribu chiajn vortojn, kiojn mi diras, Mari.
La virino skribis mallauhte.
- Nun falas akso de la mashino – kontinuis la mortanto – kaj la frapadon de la falantaj ruinoj mi jam auhdas sur mia cherkofermilo. Sed mi ne volas auhdi ghin. Mi havas tri filojn, kiuj min anstatauhos, kiam mi polvo estos.
Skribu, Mari, Kiajn aferojn havos miaj filoj post mia morto. Etendu pli frue unu el la moskopiloloj.
La virino plue skribis.
Mia tri filoj estas ankorauh tre junaj, ke ili povu okupi mian placon.
Antauh ili vizitu la lernejon de la vivo; vi ne licas vidi ilin ghis tiam. Ne ghemu vi, Mari! Ili ne estas jam infanoj, ne estas portebla en sino.
Mia pli maljuna filo, Edmundo, restu en la korto de Sanktpeterburgo. Nun li estas ankorauh nur legacia sekretaro, kun tempo li havos oficejon pli alte.
Tuo placo estos bona lernejo por li. La naturo kaj oblikvaj inklinoj inokulis multajn entuziasmon en sian koron. Tie oni resanigis el chio. La rusa korto estas bona lernejo. Tie li eklernos koni la malsimilecon inter la homoj, kiuj rajte naskighas – kaj senrajte venas en la mondon. Tie li ekrnos kiel oni devas resti alte kaj ne vertighi sur la teren. Tie li ekkonos, kio estas la valoro de virino kaj de viro unu kontrauh la alia.  Tie apatiighos sia entuziasmo, li povos preni en manon kiel tuta homo la direktilstangon, kion mi delasas el miaj manoj. Donu chiam sufichan monon al li, ke le li povu konkuri kun noblaj junuloj de la rusa korto. Lasu al li malplenigi ghisfunde la glason de la ghuoj. Pretervidu siajn troajn kapricojn, li devas travivi tiujn, kiu volas atingi la altajhon de la indiferento.
La parolanto rigardis sur la horon; ghi urghis lin. La tempo estas mallonga, tiel multo la dirindajho restanta ankorauh.
- Tiun knabinon – kontinuis mallauhte la malsanulo – pro kiu li devis lasi tiun domon, klopodu edzinigi. Ne indulgu ian koston. Al shi konvena edzo kreskis sufiche. Posedajhon ni povas doni al li. Se la virinacho persistus che sia decido, postiru vi, ke la patro de la knabino trametigu en Transilvanion. Tie ni havas multojn interrilatojn.  Edmundo restu ekster ghis tiam, ghis kiam ili ne forigas auh Edmundo ekstere ne edzighos. Ne timu el io. En Rusio nur unufoje okazis, ke kun la filinon de pastro caro edzighis, sed tiu estis nur caro, ne hungara noblo.
Sur la vizagho de la mortanto ankorauh du rughaj fliko ekbrulis che tiu vorto, kiuj malaperis post kelkaj momentoj denove.
La virino mallauhte skribis kio estis konfidentaj al shi.
- Mia dua filo, Rikardo, restos ankorauh ghis jaro che la regha korpgvardio.
Sed tiu ne estas kariero. Kiel komenco bona estas. El tie li trapashu al la kavalerio; Tie li dejhoru denove jaron kaj tiam li klopodu enveni en la generalaron. Lerteco, braveco kaj fideleco estas la tri grandaj shtuparoj al atingo de la alteco. Chiaj tri estas alportataj per la praktiko. Tie staras tuta nekonkerata regiono staras antauh ni. Ni necesus meti nur la piedojn sur ghi, ke ghi apartenu al ni. La senkauhuza trofiero ne permesas. Mia filo rompu vojon antauh aliuloj. Euhropo havos militon, se iam komencos la terekiro. Ghis nun ankauh ne movantaj risortoj pushos la landojn unu kontrauh la alio. Por unu Rikardo Baradlay en tioj estos multoj finigindoj. Sia gloro lumos sur chiu de ni! Rikardo neniam edzighu. La virino estus nur ghenus lin. Estu sia tasko levigi siajn fratojn. Kia glora rekomenda letero estas frato, kiu falis en batalo!…Mari, vi ne skribas? Chu vi nur ne ploras? Mi petas vin, Mari, ne estu nun malforta; restis ankorauh nur kvardek minutoj da tempo kaj mi havas ankorauh tiom da dirindajhojn. Priskribu , kion mi diras al vi.
La virino ne maltimis montri sian doloron kaj skribis mallauhte.
- Mia tria filo, la plej juna estas Euhgeno: mia favorato. Mi ne neas, ke mi amis lin plej bone inter la chiuj tri. Li scios tiun neniam. Ja char mi traktis kun li tiel, kiel mi estus sia duonpatro. Ankauh plue traktu lin same. Restu en Vieno kaj servu en la oficejo kaj lenu sin suprenlukti pograde. Tiu lukto edukos lin esti glata, sagha kaj racia. Li lernu gajni chiajn pashojn kun menso kaj humoro antauh aliuloj. Estu chiam devigate, ke li komplezu tiujn, kiujn li denove uzos, kiel shtuparojn, ke li levighu pli alten. Ne devas dorloti lin el hejmo, ke li lernu uzi fremdulojn kaj konsideri la valoron de chiuj homoj. Oni devas varti en li la ambicion; subteni kaj serchigi kun li la konatecon kun grandaj nomoj kaj kun potencaj enfluoj, kiaj povas konduki al familiaj interrilatoj – sen la sekvo de poetaj iluzioj.
Momenta deformigho de la vizagho atestis kiajn senlimajn suferegojn  devas elteni la homo dum li parolas. Nur momentlonge dauhrigis ghi. La nobla volo venkis la povran naturon.
Li povis kontinui siajn finaranghojn.
- Tiaj tri fortaj kolonoj povos konservi la la kreadon, kion mi faris. Diplomato – militisto – chefoficisto. Kial mi ne povis konstrui ankorauh plue, ghis ili fortighos, ghis ili povos lteni. Mari! Mia virino! Sinjorino Baradlay! Mi petas, devigas, alvokas vin, ke faru kion mi al vi ordonas. Kun la morto skermadas chiaj nervoj de mia korpo, sed en la finbatalo mi ne pensas pri ghi, ke polvighos post minutoj, kio estas pulvoro sur mi.Tiun malvarman shviton sur mia frunto ne la mortolukto shvitigas, sed la timego, ke mi vane lacighis. Laboro de kvaronjarcento perdas. Revantaj fanatikuloj portas la diamanton en fajron kaj ili ne scias, ke ghi tie disighos malfortikaj elementoj kaj neniam reglaciigos. Tiu estas nia okcentjara nobleco! Tiu estas eterna viviganto, eterna reviviganto de la tuta nacio. Sekretplena talizmano de nia ekzistado. Por febrosonghoj, kiuj kun haladzo de fremda korpotrakaptos ghin dum tempo de pesto. Ah, Mari, se vi scius, kiel suferas tiu mia shtonkoro. Ne. Ne medikamenton donu. Tio ne utilas por ghi. Tenu antauh min la portretojn de miaj filoj. Tio ekmildigos.
La virino alportis la miniaturajn bildojn enujigitajn en triopanujo kaj elmontris ghin antauh li. La shtonkora homo rigardis ilin lauhvice kaj dum tio plimalfortighis siaj doloroj. Li forgesis lukti kun la morto. Kun sia sekaostfingro montrante sur la vizaghon de la plej maljuna li flustris:
- Mi kredas, tiu similas plej bone al mi.
Poste li flankenpushis la portretojn el antauh lin kaj kontinuis malvarme.
- Nenia sentimentaligho, la tempo estas mallonga. Baldauh mi atingos al miaj patroj, mi lasas por miaj filoj, kion miaj prauloj lasis por mi. Sed mia domo restos la fortikajho de la ideoj.  „Noblamonteto” ne falos el la historio. Ghi estos centro, fajrejo, suno estos de la vaganta principo. Vi restos post mi.
La damo haltis dum la skribado kaj gapate rigardis sur la parolanton.
Tiu rimarkis gapadon de sia edzino.
- Vi rigardas min dubeme. Virino, vidvino kion povus fari en tiu laboro, en kio viro kunkadukis? Mi sciigas ghin. Kun ses semajnoj post mia morto vi edzighos.
La virino faligis la plumon el la manon.
- Mi volas tion – kontinuis rigore la shtonkora homo. Mi antauhen designis tiun, al kiu vi edzinighos. Vi etendos vian manon al Bence Rideghvary.  
Tie la virino ne povis teni sin plue, forlasis la tablon kaj alkuregis apud la liton de sia edzo, kunkadukis kaj elkaptante lian manon malsekigadis ghis kun siaj plej varmegaj larmoj.
Tiam la virino ne plu povis toleri, forlasis la skribtablon kaj kuregis apud liton de sia edzo, kunkadukis elkaptate lian manon, malsekigatis ghin kun la plej varmegaj larmoj.
La shtonkora homo fermis siajn okulojn kaj petis konsilon el la malhelo.
Li trovis ghin.
- Mari, chesu! Nun ne estas tempo por via ploro. Mi rapidas. Mi havas vojon.
Tiel devas esti, kiel mi diris. Vi estas ankorauh juna;  ne kvardekjara. Vi estas bela, kaj vi restos chiam tia. Antauh dudek kvar jaroj, kiam mi edzighis vin, ne vidis vin pli bela, ol nun. Korvonigran haron, brilajn okulojn vi havis – ankauh nun. Milda kaj hontema vi estis; vi ne chesis esti tia. Mi tre shatis vin. Ja, vi scias ghin bone. En la unua jaro naskighis mia plej maljuna filo, Edmundo, en la dua mia dua filo, Rikardo, en la tria la plej juna, Euhgeno. Tiam vizitis min kun akra malsano la Dio, el kio mi revivighis kiel kriplulo. La kuracistos diris, ke mi apartenas al la morto. Unika kiso, kion via dolcha lipo donas al mi, mortigas min. Kaj mi agonias chitie, apud via flanko jam ekde dudek jaroj, kondamnite, elsentence. Antauh viaj okuloj falis la floro de mia floro kaj ekde dudek jaroj vi ne estis kroma, kiel flegistino de mortanto. Kaj mi povis vivi, tirante unu tagon post alia. Char ekzistis granda ideo, reganto sur chiaj homaj sentoj, kio min vivi devigis, tenadi vivon kontinuantan kun suferegoj kaj rezignoj. Ho, kian vivon! Eternan neadon de chio, kio ghojo, kio plezuro! Mi entreprenis ghin. Kapitulacis chion, por kio homa koro frapadas. Mi vishis la poezion de junaj himerojel mia animo, kio kaptas la animon de chiuj junuloj. Mi farighis auhstera, kalkulema, neaprobebla. Nur por la futuro vivis mi. Por tia futuro, kio estas nenio cetera, kiel la eterneco de la pasinteco. En tio mi edukis miajn chiajn tri filojn. Eb tio mi foruzis mian vivforton. En tio mi eternigis mian nomon. Sur tiu nomo kushas la malbenode la nuntempo, sed brilas la beno de la futuro. Por tiu nomo vi suferis tiel multon. Vi devos esti ankorauh felicha en la vivo.
La plorego de la virino protestis kontrauh tiu vorto.
- Mi volas tiel – diris la vorto kaj eltiregis sian manon el shi. Reiru al la tablo kaj skribu. Mia finvolo estas chitio. Mia edzino donu manon ses semajnoj post mia morto al Bence Rideghvary, kiu estas plej merita pashi sur miajn piedsignojn. Tiel mi havos reston sub la tero kaj felichego en la chielo. Chu vi priskribis kion mi diktis, Mari?
La plumo falis el la mano de la virino, shi metis la du manojn sur shia frunto.
- La horo iras al la fino – diretis la mortanto, batalante kun la vermoj de de la forputro.- Sed "non omnis moriar"!! La kreajho, kion mi komencis, restos post mi, Mari! Metu vian manon sur la mian kaj lasu sur ghi, ghis kiam vi sentos frostighi ghin. Nenia sentimenteco, nenia larmo, mi volas, ke vi ne ploru. Ni ne diras adiauh. Mi lasas mian animon je vi kaj ghi neniam lasos vin; ghi postulos respondon chiumatene, chiuvespere, kiel vi plenumis, kion mi al vi en mia lasta horo lasis. Mi chitie estos! Chiam chitie estos.
La virino tiel tremadis.
La mortanto metis manojn unu sur alion kaj flustris kun disrompighanta vocho:
- La horo jam iras al fino…La kuracisto pravis…Jam neniu doloras…Chio estas malhela…Nur la bildo de miaj filoj lumas ankorauh…Kiu venas al mi, el tio, el la malhelo? Haltu tie! Ne proksimighu!…Malhela figuro!…Ankorauh mi havas dirindajhon chitie!
Sed tiu granda, malklara figuro, kiu videblighis el la mallumo de la forputreco, proksimighis ne reordoneble kaj ne atendis ghis la granda, potenca, shtonkora homo sciigas kian ordonindan li havas ankorauh sur tiu mondo kaj metis sur lian vizaghon sian nevideblan manon.
La granda, potenca, shtonkora homo poste, kiam li sentis, ke li devas obei al tiu ankorauh pli potenca sinjoro: memvole fermis la okulojn, kunpremis la lipojn, ne atendante, ke oni venu helpi al morto, kiel aliaj perdighontaj homoj kaj tradonis sian grandan, historian animon al la granda karcergardanto – fiere, sen malinklino, kiel decas al nobelo.
Sed la virino, kiam shi vidis ke la fina minuto plenighis kaj sia edzo estas morta, genufalis apud la tablon kaj la interfigrigintajn manojn legite sur la paperon plenskribitan flustris:
- Auhdu mia Sinjordio kaj tiel lasu sian orfan animon antauh vian fenomenon! Kaj tiel estu kompatema al li en la transmondo, kiel mi promesas kaj kaj jhuras antauh vi, ke chiajn malbonojn, kiajn li kun sia finspiro ordonis, mi plenumos la kontrauhan Antauh Vi! Tiel helpu min, senfine potenca Dio!…
Transhoma, neimagheble terura krio sonis en la silento.
La alarmita virino timegante rigardis sur la mortanton legantan sur la lito.
Kaj jen, lies shlositaj lipoj nun estis malfermitaj, siaj fermitaj okuloj elkrutate kaj el siaj manoj kunmetite sur la brusto la dekstera levite.
Eble la animo forloghighanta trovighis en la chielo kun la promeso sendita post ghi kaj denove returnighante el la pordo de la chielo, el la vojo de la steloj, revenis al sia polvingo, ke ghi deklaru kun postmorta krio sian finan, protestantan fervolon.  



FeltöltőKárpáti Göttler László Antal
Az idézet forrásaOSZK MEK

minimap