Jóna Dávid: Semmi különös

Úgy alakult, hogy a városban találkoztunk.
Ahogy érkezett, olyan volt, mint egy mentegetőző idegenvezető,
esernyője, mint óriás szempilla csukódott le kezében...

Aztán csak átléptünk a csenden, vettünk egy zserbót, vagyis kettőt
és egy capuccinót is, melynek habjába kiskanállal rajzoltam.

Szerettem ezt az eső utáni párás meleget, amiben sétáltunk,
kézfejét simogattam, ott olyan puha a bőre, mint a kismacska talpa.

Július volt. És szerda. És semmi különös. Megkértem a kezét.

Desilo se da smo se u gradu sreli.
Stigavši, sličila je na turističkog vodiča koja se pravda,
njena lumbrela kao ogromna trepavica se sklopila...
 
Pa smo ipak prekoračili tišinu, kupili žerbo, ustvari dva komada
i jedan kapučino u čiju penu kašikom crtao.
 
Voleo sam tu sparnu toplinu posle kiše, u kojoj smo šetali,
milovao njenu ruku, koža joj je, kao tabane mlade mačke, mekana.
 
Jul je bio. I sreda. Ništa naročito. Zaprosio sam nju.