József Attila: (Talán eltünök hirtelen...)

Talán eltünök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
 
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
 
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
 
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
 
Ifjuságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
 
 
1937. nov.

Perhaps I’ll suddenly vanish,
like traces of game in the woods.
I’ve wasted all that I cherish:
I cannot account for my goods.
 
My child-body’s quickening buds
with eye-stinging smoke I had dried.
Regret now tears my mind to shreds
when I realise where I arrived.
 
Desire gnawed me far too soon
As it to foreign parts had strayed.
Repentant now, I think what boon
ten years of waiting could have made.
 
From spite I thought as only game
My mother’s words and their meaning.
An orphan, step-child, I became,
greeting her guidance with sneering.
 
My youth, that greening wilderness,
I thought was eternal and free,
sadly I hear with tearfulness,
the rustling dry twigs in the tree.