József Attila: Óda

1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)  

1. 
Her sitter jeg på det glitrende fjell. 
Den unge sommers lette vind 
svever omkring meg lik den varme duft 
fra et herlig aftensmåltid. 
Jeg venner mitt hjerte til stillheten her. 
Det går så lett - 
alt som er blitt borte, rykker nær, 
mitt hode er bøyd frem, mine hender 
henger ned. 

Jeg ser på fjellenes manke – 
hvert blad gjenspeiler 
din pannes blanke lys. 
På veien kommer ingen, ingen, 
jeg ser vinden 
kjærtegne ditt skjørt, 
og under det skjøre løvet 
ser jeg ditt hår falle fremover 
og dine myke bryst skjelve, 
og mens Szinva-bekken sakte renner forbi 
ser jeg atter 
den trolske latter velle frem 
over dine tenners hvite stener. 

2. 
Å, hvor jeg elsker deg, 
som både får tale 
universet 
og den underfundige ensomhet 
dypest i hjertet. 
Du som tar avskjed med meg og stille løper din vei 
lik vannfall bort fra sitt eget drønn, 
mens jeg blant mitt livs golde høyder, i min fjerne
nærhet vrir meg her mellom himmel og jord 
og synger og roper 
hvor kjær du er meg, du min søte fiende! 

3. 
Jeg elsker deg som barnet elsker moren, 
som tause huler elsker sine dyp, 
jeg elsker deg som salen elsker lyset, 
som sjelen elsker flammen, som kroppen elsker hvilen. 
Jeg elsker deg som de dødelige elsker 
livet like til de dør.

Jeg gjemmer dine smil og dine ord 
og hver bevegelse, slik jord bevarer tapte ting. 
Som syren i metallet er ditt bilde 
etset inn i meg 
du skjønne elskede, 
hvis vesen fyller hele meg. 

Øyeblikkene drar støyende forbi, – 
taust sitter du i mine ører. 
Stjerner tennes og stjerner forgår – 
din glans står evig for mitt blikk. 
Smaken av deg, som stillheten i grotten, 
svever kjølig i min munn. 
På hånden din som griper om et vannglass 
demrer dunkelt-diffust 
ditt fine årenett. 

4. 
Å, hvilken substans er jeg vel skapt av 
at ditt blotte blikk kan forme meg? 
Hva for en sjel og hvilket lys 
og hva slags skapning er jeg 
som får vandre i intethetens tåke 
i din fruktbare kropps bølgende egner? 

Og lik ordet i et åpent sinn 
stiger jeg ned i dets mysterier! 

Dine blodsirkler dirrer uavbrutt 
som rosenbusker i vinden. 
De fører den evige strømmen 
for at kjærligheten skal flamme på ditt kinn 
og ditt skjød skal bære en velsignet frukt. 
Din maves følsomme grobunn 
er gjennomvevd av et utall av røtter: 
fine tråder som stadig knyttes sammen og opp 
for at dine saftige celler skal gro 
og dine lungers brusende bladverk 
skal lovprise sin egen herlighet! 

Det evige stoffet myldrer lykkelig 
i dine tarmers tunneler 
og slagget selv lever opp igjen, rikt, 
i nyrenes ivrige, hete brønner! 
Bølgende bakker reiser seg i deg 
og stjernebilder bever, 
innsjøer vogger, fabrikker suser, 
millioner av levende dyr myldrer, 
insekter, 
tare og tang, 
grusomhet, godhet; 
sol skinner, dystert nordlys demrer – 
hele den ubevisste evighet er å finne 
i dine substanser.

5. 
Som klumper av størknet blod 
faller disse ord ned 
foran deg. 
Tilværelsen stammer, 
alene loven taler et tydelig språk. 
Mine aktive organer som gjenføder 
meg dag for dag, forbereder seg alt 
på å forstumme. 

Men inntil da roper de alle: 
Du som er utvalgt blant 
to tusen millioners myriader, 
du, min eneste, du, min myke vogge, 
min sterke grav, min levende seng, - 
ta meg opp i deg! 

(Hvor veldig er denne gryningens himmel! 
Arméer tindrer i dens malm. 
Den store glansen blender mitt øye. 
Jeg synes jeg er fortapt. 
Jeg hører hvordan mitt hjerte banker 
og slår over hele meg.) 

6. 
(Ettersang) 
(Jeg sitter på toget, jeg følger etter deg, 
kanskje finner jeg deg atter i dag, 
kanskje kjølner da mitt brennende ansikt, 
kanskje kommer du helt stille til å si: 

Vannet er deilig og varmt, ta et bad! 
Her har du håndkleet, tørk deg med det! 
Steken er klar til å stille din sult! 
Der, hvor jeg ligger, der har du din seng!)