Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

József Attila: A Dunánál

József Attila portréja

A Dunánál (Magyar)

1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3
Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.



Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

Pri Dunaji (Szlovák)

I
V prístave dole sediac na kameni,
díval som sa, jah pláva kôra z dýň.
Sotva som, vo svoj osud pohrúžený,
čul vravu hladiny, tíš hlbočín.
Jak keby tiekol z môjho srdca rán,
mútny, múdry bol Dunaj – velikán.

Jak svaly vo chvíli, keď človek robí,
hobľuje, kuje, kope, vlny tak
naply sa; prašťal, pukal všetok pohyb,
než ustal. A mne z tých vĺn nevdojak
mať kývla: jak ona, ma hojdaly
a všetku špinu mesta vypraly.

A zamrholil dážď, no kvapák príval
hneď ustal, uňho to len rozmar bol.
A ja preds’, jak kto z jaskyne sa díva,
keď prší, pozeral som na obzor:
jak večný dážď a ľahostajne dosť
liala sa mdlá, prv pestrá minulosť.

Dunaj len tiekol. A jak pacholiatko
v úrodnom lone matky, čo jak v sne
preč hľadela, sa vlny hraly sladko
a na mňa smialy sa, v diaľ nesené.
V príboji čias sa chvely podobne,
jak v cintorínoch kríže náhrobné.

II
Ja stotisíc už rokov – badám zrazu –
hľadím na všetko to, čo náhle zriem.
Chvíľka a hotový je celok času,
čo s tisícami predkov sledujem.

Ja vidím to, čo oni nevideli,
bo každý sial, zabíjal, objímal.
A oni vidia, v hmote znehybnelí,
čo nezriem ja, keď vyznávať by mal.

My známe sa, jak radosť pozná muku.
Mne patrí minulosť, im dnešok priam.
Verš píšeme - oni mi vedú ruku
a ja ich cítim a si spomínam.

III
Kumánkou mať a otec Sikuľ zpola
a zpola Rumun bol, či cele snáď.
Pokrm z úst matkiných, to sladkosť bola,
z úst otcových zas pravdu mal som rád.
Hnem sa a oni, hľa, sa objímajú.
Pominutie. Preň zavše zosmutniem.
No z neho som. „Uvidíš,“ povedajú,
„až nebude nás, až nás skryje zem!“

Povedajú, bo oni, to už ja som;
v tom moja sila napriek slabostiam,
že skrze nich som nad množstvom a časom,
v prabunkách súhrn všetkých predkov mám –
sám Predok, delím-množím bunky svoje:
v otca-mať blažene sa rozložím,
a otec-mať tiež rozdelia sa v dvoje
a ja tak v Jedinca sa rozmnožím!

Som svet – čo bolo v ňom, to v sebe čujem:
stá pokolení, čo sa hrdúsia.
Podmaniteľov vlasti predstavujem,
aj žiale podmanených znášam ja.
Arpád a Zalán, Verbőczi a Dózsa,
Slovák, Rumun, aj Turci, Tatari
hmýria sa, víria v srdci tomto, čo sa
s minulom slieva - dnešní Maďari!

...Ja pracovať chcem. Dostatočným bojom
je to, že priznať treba minulosť.
Dunaj má dnešok vo vlnení svojom,
aj dávne s budúcim v ňom splynulo.
Po boji predkov pokoj možno hľadať
v rozpomienke, ktorá naň ostala,
no veci spoločné raz usporiadať,
to naša robota – a nemalá.



Az idézet forrása1964, Nie ja volám, Slovenský Spisovateľ, Bratislava

minimap