Justus Pál: Önarckép

Szomorú-harcos életemet
szavakba tördösöm szünetlen,
lázadó, égő énekeket
gyújtok velük szürke szivekben - -
hulló esztendők, távolodó
mozdonyok mind halkabb dobogása
remeg dacosan fellobogó
szavaimon át testvérzokogásba.

Testvérzokogás - érthetetlen
harcok és kibogozhatatlan
utak zavarában, kegyetlen
örvények sodrában forogtam
s forgok ma is - táguló körökben
forgat ez a halálig hajsza
s dereng előttem vak ködökben
jövendő éveim arca:

utatvesztve, majdnem-társtalanul,
rengő testvértömegek közepében
az öregedés dermesztő zápora hull
harcos fejemre csöndben, szépen.
És ma sem tudom, hogy ki voltam
ebben a fájó rohanásban,
mi az, amit eldaraboltam,
társakban, percekben, sírásban,

nevetésben, vagy némán - mégse vagyok
egyedül és széthulló szavakban
zuhogó megállíthatatlan áradatot
beszélek ezer-egy alakban.
Tördösött szavaimban elveszített
évek vak sodrú zokogása:
elveszthetetlen életem él
s induló mozdonyok robogása.

 
1928