Justus Pál: Végrendelet

Most jól figyelj rám. Elmondom, mi történt.
Szomorú szavaimban ne keress
zengő kürtöt, fekete örvényt.
Csöndes szóval üzenem csak: szeress,
mert semmi nincs. Fájtam a szélben,
foszlányokká szakadt, hogy éltem,
s foszlányokból aranyba szőttem
az énekemet.

                             Jól tudom:
nem zúgnak az erdők előttem,
s alig ér hozzám fényüzenet.
De tudom, sokan jönnek még utánam,
s hogy ők egy kicsit jobban lássanak,
ahol nekem botlott a lábam,
s ahol olyan nagyon rámszakadt,
hogy olyan nagyon egyedül maradtam,
hadd mondjam el hát neked, ami történt.

Semmi sem történt. Hullámzik alattam
a föld. A százszor összetört fényt
hiába őriztem ez éveken,
mert velem együtt nézd, kialszik,
s a vaksötétben fény nekem
nem kell már. Vesztett harctól harcig
nem tévedhetek már el én
ezen az úton.

                 Nincs tovább. Tudom.
De légy tanú majd mégis rá, hogy voltam,
s láttad hogy vergődtem és kiabáltam,
s ha a lyukacsos földbe szertefolytam,
bizonyítsd hogy bár semmit sem találtam,
és életemből nem maradt meg semmi,
mégsem rémültem én el a halálban
és érdemes volt égve átsietni
e reménytelen földön. Láttak engem,
s én láttalak téged. Keress
majd össze versből abból, mit üzentem,
ha nem leszek majd, tégy akkor is lennem.
Csöndes szóval üzenem csak: szeress.

Budapest, 1933-1948