Kálnoky László: De profundis

Nem ráz meg többé tornyokat sóhajtásom szele,
vérem piros folyója nem zúg át a földeken.
Képmásomat sziklába nem faragják
ormótlan nagy kezükkel
kőbaltás óriások.
A szerelem karácsonyfája,
ahol a vágy színes gyertyái égtek,
valami messzi gyermekkorba csúszott,
s a könny, mit értem ejtenek,
nem friss halottra, múmiára hull.

Hová lettek a fiatal nők,
kik szívem rózsaszín lazacszeleteit
tartósították illatos olajban,
és spulnira csavart
érzelmeimet tűdobozba zárták?
Hová lettek a lányok,
akik örökké félhomályos egemen
csillagpályájukat ragyogva rótták?

Mikor magányos arcomat
a fényreklámok zöld levében áztatom,
mikor idomtalan fejű
búvár gyanánt bukdácsolok
a múlt mélytengerében, érzem,
hogy árnyékom alattomban leválik
két sarkamról, s ellenkező irányban
eltűnik. Érzem,
nem vár többé az alkalom
nyihogva, fölkantározottan.

Már egyre tűrhetetlenebbek
a klozettkefe-bajuszok
a répabunkó orr tövében,
a képernyőn úszó lepényhal-arcok 
és elvitorlázó fülek.
Egyre jobban riasztanak
a koponyán belüli omladékok.
Egyre többször állok meg, és tünődöm
hamuba írt betűk fölött.
Ha nincs fültanú,
egyre gyakrabban hallatom
a megcsonkított cédrus jajszavát. 

No towers tremble now at the blast of my sighs,
the red stream of my blood makes no roaring through the lands.
No giants with stone-axes
huge hands all thumbs slash
my likeness in rock.
Love’s Christmas tree
struck once with coloured candles of desire
has glided into unknown far-back childhood,
and any tears that fall for me are falling
not on fresh body but on mummy-cloth.

Where have all the young women gone
who spirited off in such sweet oil
the rosy salmon-slices of my heart
and shut up in a pin-box
my feelings twisted on a spool?
Where have those girls gone
who stepped out on their starry trajectory
shining down on my dim and always dusky sky?

When I soak my lonely looks
in the green veins of neon signs,
when I flounder on
like a lumpish-headed diver
deep in the seas of the past, I feel
my shadow quietly flaking off
from my heels and vanishing
in reverse. I feel
fate has stopped waiting for me
neighing, stamping, bridled.

More and more impossible
the lavatory-brush moustaches
below noses like carrot-stubs,
the flatfish faces swimming on TV
and the ears that sail away.
More and more I panic at
the rattling detritus in the skull.
More and more I linger musing
over letters spelt in ashes.
If no one overhears me,
more and more I let it out-
the crippled cedar’s shocked and whistling cry.