Kálnoky László: Szvidrigajlov utolsó éjszakája

Aludnék, s nem jön álom a szememre
Miért hánykódom itt, hepehupás
ágyán egy kéteshírű fogadónak?
Mi ült lelkemre, mint a por,
mely könyvek lapjai közé szivárog,
s elmossa a betűket?
Miért olyan ijesztő
a fák zúgása künn, a szélviharban?
Mily messze tűnt vidéki kúriám,
a megszokott pipák és bútorok,
az oly szükségesnek hitt kényelem,
az éhomra felhajtott papramorgó,
a tűzdelt fácán- s fogolypecsenyék,
früstökre kis kövér fenyőrigók,
a kamrában oldalszalonnák, sódarok,
a zongoraszó este a szalonban,
a whist-partik, a megejtett leányok
ölelésbe fúló tiltakozása,
sok titkos, bűnös, édes összebújás,
a lejtős úton a csilingelő szán
s fakó lovacskák árnya a havon.

Mit érdekelne mindez
engem, akit halottak látogatnak?
Már nem vesz semmi sem körül,
csak a tárgyak fekete foltjai,
bőrszag, egérbűz, szennyes ágynemű
s az undorító ételmaradék
a tálcán, legyek lakomája.
Pénzem szétosztogattam.
Méltóknak-e? Jobb, ha nem firtatom.
Innen indulni könnyebb,
s az út végét előre sejthetem.

Igen! Igen! Az örökkévalóság
nem szent mennyország, nem tüzes pokol.
Poros kuckó az, nincsen ott egyéb,
csak holmi át nem látszó, piszkos ablak,
nádfonatú rossz szék, a falusi
fürdőkamráknak korma a falon
és sűrű pókháló a szögletekben.
Ott ásítozik, bóbiskol az ember
ezredévtől a másik ezredévig.
Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall
az ajtón, pedig csak kihűlt szíve
dobban meg néha. Bosszúsan legyint,
s nehéz feje ismét mellére kókad.