Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Kardos G. György: I sette giorni di Abramo Bogatyr (Avraham Bogatir hét napja Olasz nyelven)

Kardos G. György portréja

Avraham Bogatir hét napja (Magyar)

Avraham egy ízben kirándult Jaffába Harpaghoz, akinek akkor még csak bádogosműhelye volt az első zsidó házak egyikében. Késő este érkezett, és sehogy sem sikerült megtalálni a házat, fáradtan bolyongott a mocskos és sötét városka szélén. Egy fiatal férfi lépett melléje, erősen barna bőrű, kis, leheletnyi bajusszal, és héberül, melybe arab torokhangok vegyültek, megkérdezte:
– Keresel valamit, barátom?
Avraham bizalmatlanul hallgatott, akkor a férfi egy szuszra elmondta, hogy ő is zsidó, cipész a mestersége, Jaffában lakik, és három gyermeke van.
Avraham gyanakvása valamelyest eloszlott.
– Egy barátomat keresem. Elmagyarázta, hol lakik, de nem találom meg.
– Nagyon sötét van – bólogatott megértően a férfi –, de ha már találkoztunk, tisztelj meg vele, hogy az én házamban töltöd az éjszakát.
Avrahamot meglepte az ajánlat, és hirtelenében nem talált rá indokot, hogy visszautasítsa. Hallgatott.
Az ismeretlen érezte a beleegyezést, és már úgy is folytatta:
– Benn lakom a városban, barátom, tizenöt perc alatt odaérünk, de vissza kell mennünk a jaffai útra, erre itt egy falu van, Abu Kabir. – S egy pillanat szünetet tartott. – Miért ne innánk meg, barátom, egy kávét előbb Abu Kabirban?
Avraham ezt sem bánta.
– Alig néhány lépés Abu Kabir – mondta a férfi, és Avrahamba karolt.
A falu valóban rögtön az új házak után kezdődött, s alig mentek valamit a vályogkerítések tetején ugató kutyák között, az ismeretlen megállt egy kőház előtt, melynek udvarára külön kapu nyílt.
– Lépj be, barátom.
A pici udvaron, a vadszőlővel befuttatott, málló falak mellett körös-körül falusi arabok ültek, gyékényeken és apró zsámolyokon, pillantásukat a földre szegezve, előttük az alacsony asztalokon üres kávéscsészék. A házból kilépett a főnök, és könnyedén meghajolt az ismeretlen előtt, aki valamit mondott neki arabul. Avraham egy szót sem értett belőle, de megérezte, hogy a férfi jobban beszél arabul, mint héberül. S a biztonságból, ahogy az udvar mélyéről előhúzott két zsámolyt, azt is látta, hogy gyakran megfordult már ezen a helyen.
– Dzsamal! – kiáltott a főnök után a férfi. – Franszaui! – Ez a kávéra vonatkozott, hogy nem sűrű és tömény török kávét kér, hanem felhígítva s a zaccot leszűrve. Ezt hívják francia kávénak.
A petróleumlámpák gyér fényében a falhoz támaszkodó fellahok hosszú árnyakat vetettek, a dermedt mozdulatlanság kísérteties volt. De az ismeretlen nem alkalmazkodott a csendhez, hangosan faggatni kezdte Avrahamot, mikor jött Palesztinába, mi a véleménye neki és barátainak a törökökről, angolokról, franciákról. Avraham óvatosan válaszolgatott, s amikor a férfi szavaiból leplezetlenül áradt a törökök gyűlölete, olyan közhelyeket ismételgetett, melyekről feltételezte, hogy a férfi szája íze szerint valók.
– A törökök úgy bánnak az arabokkal, mint az állatokkal.
S ezzel a kijelentésével nagyon elégedett volt.
Ismét megjelent a főnök, kezében nargilét tartott. Különös szertartás kezdődött. Dzsamal körüljárt a vízipipával, melyből minden fellah szívott egyet-kettőt. Avraham először vonakodott elvenni a feléje nyújtott szívókát, de az ismeretlen rosszallóan csóválta a fejét.
– Ez sértés, ha nem fogadod el.
Avrahamnak sejtelme nem volt róla, miféle szertartáson vehet részt, de hát nem akart senkit megsérteni. Fanyalogva vette szájába a szívókát úgy, hogy alig érintette ajkával. A füst jó ízű volt, illatos. Bő gomolyagban fújta ki, és még egyszer megszívta a pipát. Ezután megittak újra egy kávét, és rövid idő múlva az előbbi szertartás megismétlődött. Az ismeretlen fizetett, felállt, és hívta Avrahamot, itt az ideje, hogy induljanak. Amikor kiértek az útra, megkérdezte:
– Hogy ízlett, barátom, amit szívtál?
– Ízlett – felelte Avraham, és könnyű szédülés fogta el. – Ez rendes dohány volt?
– Nem, valamiféle fű.
A szédülés rohamosan nőtt, nem is szédülés volt valójában, a teste lett inkább egyre könnyebb. Ha arabra fordítja az ismeretlen válaszát, megkapja rögtön a magyarázatot. Fű arabul hasis.
Avraham szinte súlytalanul imbolygott a férfi mellett, nyoma sem volt már a fáradtságnak, óriási léptekkel lebegett a város felé, s kellemes izgalom öntötte el.
– Menjünk még valahova? – kérdezte az ismeretlen, s hangja titokzatosnak és sokat sejtetőnek tűnt.
Avraham izgalma közben határozott tartalmat kapott.
– Menjünk el egy bordélyházba.
De ezt nem is ő mondta. A torkából egy idegen, mély hang szólalt meg.
A férfi valamit motyogott feleségéről és gyerekeiről, Avraham tudatáig csak a kérdés megtagadása ért el.
Jaffa azonban kárpótlásul tündöklő fényben várta őket. A cukrászda, melynek teraszára leültek, csillogott a tükrök sokaságától, a pult édességektől roskadozott. – Hol lehetett ez a cukrászda a szeméttel, bűzzel és rejtélyes bűnökkel zsúfolt városban? – Jól öltözött, kellemes arcú fiatalemberek vették körül asztalukat, az ismeretlent barátként üdvözölték. Társalgás közben olykor tekintetüket Avrahamra emelték, s ő tudta, hogy róla beszélnek, de már nagyon kábult volt ahhoz, hogy ennek jelentőséget tulajdonítson. A cukrászda előtt csodálatos nők sétáltak, olajos bőrűek, puhák, kívánatosak, az egyik leült a teraszon és Avrahamot nézte, összeszűkült szemmel, félig nyitott ajakkal, és ringatta magát a széken. Avraham irtózatos vágyat érzett, de már menni kellett tovább, útitársa idegesen sürgette. Egy csúf, koldusféle, rongyos ember jött velük, egész úton vitatkozott valamiről a férfival, s az utolsó utcai lámpánál elmaradt. A tengerparton húzódó kivilágítatlan óvárosba értek, mely romházaival lakatlannak látszott. A félelem hirtelen tört Avrahamra, és lépésről lépésre nőtt.
– Meddig megyünk? – kérdezte elszorult torokkal.
– Ott lakom – mondta nyugodtan az ismeretlen, és egy bizonytalan irányt mutatott, de néhány lépés után éppen ellenkező irányba fordult be. Avraham szeme már hozzászokott a sötéthez, s a szűk utca végén látni vélte a tengert, melynek zúgása az óváros kezdete óta kísérte őket. Megállt.
– Nem megyek tovább.
– Miért? – kérdezte az ismeretlen, kellemetlenül meglepve.
– Félek – rebegte Avraham.
A férfi megragadta a csuklóját.
– Akkor most mondok neked valamit – mondta fojtottan. – Én nem vagyok ember.
Avraham összeszorította fogait, hogy ne vacogjanak. Némán álltak szemben egymással, míg végre elég ereje volt, hogy fulladozva megszólaljon.
– Mit akarsz ezzel mondani? Ki vagy te? – és próbálta kiszabadítani a kezét.



KiadóSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrásahttp://dia.pool.pim.hu/html/muvek

I sette giorni di Abramo Bogatyr (Olasz)

Un giorno, Abramo intraprese un viaggio a Giaffa da
Arpago, che allora possedeva, tra le prime case degli
ebrei, solo un’officina dello stagnaio. Giunse a sera,
sul tardi, ma non riuscì a trovare la casa, vagava
stancamente alla periferia della cittadina buia e sozza.
Gli si accostò un uomo giovane, di pelle scura, con
un accenno di baffi, e in un ebraico misto con dei suoni
gutturali arabi lo domando:
- Amico mio, cerchi qualcosa?
Abramo taceva dubbioso, allora l’uomo racconto tutto
d’un fiato che anche lui è ebreo, di mestiere fa il
calzolaio, abita a Giaffa e ha tre figli.
La diffidenza di Abramo cominciò a dissolversi.
- Sto cercando un mio amico. Mi aveva spiegato dove
abita, ma non lo trovo.
- Fa troppo buio – annuì l’uomo comprensivamente -
ma visto che ci siamo incontrati, fammi l’onore di
trascorrere la notte a casa mia.
Abramo fu sorpreso dall’offerta, così all’improvviso
non trovò dei motivi per rifiutarla. Tacque.
Lo straniero percepì il suo consenso e continuò:
- Abito in città, amico mio, possiamo arrivare in
quindici minuti, ma dobbiamo tornare sulla via per
Giaffa, da questa parte v’è un paese, Abu Kabir. – Fece
un attimo di pausa. – Amico mio, perché non beviamo
prima un caffè ad Abu Kabir?
Ad Abramo non dispiacque l’idea.
- Abu Kabir è a pochi passi di qua – disse l’uomo e
prese a braccetto Abramo.
Infatti, il paese cominciò subito dopo le case nuove,
fecero giusto qualche passo tra i cani che abbaiavano
sui recinti fatti di mattoni di fango, che lo straniero si
fermò davanti una casa di pietra, in cui cortile s’entrava
da una porta laterale.
- Entra, amico mio.
Nel minuscolo cortile, tutt’intorno, vicino le mura
sgretolanti ricoperti di uva selvatica, sulle stuoie e sui
sgabelli, contadini arabi stavano seduti, con gli sguardi
rivolti a terra, davanti a loro, sui tavolini bassi, tazze di
caffè vuote. Dalla casa uscì il padrone, s’inchinò
leggermente verso lo straniero, che gli disse qualcosa in
lingua araba. Abramo di ciò non capì una parola, ma
percepì, che l’uomo parlava meglio l’arabo che
l’ebraico. E dalla naturalezza con cui tirò fuori due
sgabelli dal fondo del cortile, capì, che era ospite
frequente da queste parti.
- Jamal! – grido l’uomo dietro il padrone. – Francese! –
Con questo si riferiva al caffè, intendendo che non
desiderava il denso e ristretto caffè turco, bensì,
allungato e dal fondo filtrato. Questo si chiama caffè
alla francese. 
I contadini appoggiati ai muri, nella luce fiacca dei lumi 
di petrolio, proiettavano lunghe ombre, l’immobilità
rigida era inquietante. Ma lo straniero non se ne curò
del silenzio, ad alta voce cominciò interrogare Abramo,
quando è arrivato in Palestina, lui e i suoi amici che
opinioni avessero dei turchi, inglesi, francesi.
Abramo rispondeva cautamente, quando dalle parole
dell’uomo l’odio per i turchi s’irradiava palesemente,
si servì dei luoghi comuni, presumendo che questi,
potessero essere graditi.
- I turchi trattano gli arabi come degli animali.
Di quest’espressione ne fu molto soddisfatto. Il padrone
comparve di nuovo, con un narghilè tra le mani.
Cominciò uno strano rituale. Jamal fece il giro con la
pipa d’acqua, da cui ogni contadino fece un paio di tiri.
All’inizio Abramo era riluttante ad accettare il bocchino
che gli si porgeva, ma lo straniero scuoteva la testa
con disapprovazione.                                                
- Rechi un’offesa, se non lo accetti.
Abramo non aveva idea a che tipo di rituale stava
partecipando ma non voleva offendere nessuno. Prese
in bocca il bocchino in modo di toccare a malapena.
Il fumo aveva un buon sapore, profumato. Lo espiro in
grandi volate e fece un altro tiro dalla pipa. Dopodiché
bevvero un altro caffè, e dopo un po’ di tempo si ripeté
il rituale di prima. Lo sconosciuto pagò, si alzò e chiamò
Abramo, è tempo di partire. Quando giunsero sulla
strada lo domandò:
- Amico, t’è piaciuto quel che avevi fumato?
- M’è piaciuto – rispose Abramo, lo prese una leggera
vertigine. – Era un tabacco normale?
- No, era un tipo d’erba.
La vertigine crebbe rapidamente, per la verità non era
propriamente vertigine, piuttosto era il suo corpo che
diventava sempre più leggero. Se avesse tradotto
all’arabo la risposta dello sconosciuto, avrebbe avuto
subito la spiegazione. L’erba in arabo è hashish.                                                 
Abramo ondeggiava vicino l’uomo, quasi senza peso,
dalla stanchezza non rimase neppure traccia, coi passi
giganti librava verso la città, invaso da una piacevole euforia.                                                                                    
– Andiamo ancora da qualche altra parte? – domandò
lo sconosciuto, la sua voce parve misteriosa e piena di
allusioni. Nell’eccitazione di Abramo assunse un
contenuto ben preciso.
- Andiamo in una casa di piacere.
Ma questo non era lui a dirlo. Dalla sua gola parlava
una voce strana e profonda.
L’uomo biascicava qualcosa di sua moglie e dei suoi
bambini, sino la coscienza di Abramo giunse solo la
negazione della richiesta. Come ricompensa, Giaffa li
attese in una luce splendente. La terrazza della
pasticceria, dove presero posto, brillava dagli molteplici
specchi, i banconi sovraccarichi di dolciumi. – Da dove
spunta questa pasticceria in una città piena di pattume,
lezzo e peccati? – Il loro tavolo fu circondato dai
giovanotti ben vestiti e dal viso gradevole, salutarono lo 
sconosciuto come un amico. Durante la conversazione,
talvolta, alzarono lo sguardo su Abramo, e lui sapeva
che stavano parlando di lui, ma era troppo intontito per
darvi importanza. Donne stupende passeggiavano
davanti la pasticceria, morbide, di pelle olivastra,
desiderabili, una si sedette sulla terrazza guardando
Abramo con gli occhi socchiusi, le labbra semiaperte,
cullandosi sulla sedia. Abramo fu sopraffatto da un
desiderio tremendo ma dovevano continuare il loro
cammino, il suo compagno lo esortava a fare in fretta.
Un mendicante brutto e cencioso si unì a loro, per tutta
la strada si discussero di qualcosa con l’uomo, rimase
indietro solo presso l’ultimo lampione della strada.
Giunsero nella città vecchia senza illuminazione, che si
stendeva sulla riva del mare, sembrava disabitata con le
sue case in rovina. All’improvviso la paura prese
possesso di Abramo ed aumentò di passo in passo.
- Fin dove andiamo?
- Abito là – disse tranquillamente lo sconosciuto
indicando una direzione vaga, ma dopo alcuni passi
svoltò nella direzione opposta. Gli occhi di Abramo
s’erano abituati all’oscurità, in fondo la stretta via 
gli sembrò di scorgere il mare, di cui rumore li
accompagnava sin dall’inizio della città. Si fermò.
- Non voglio proseguire oltre.
- Perché? – domandò lo sconosciuto, spiacevolmente
sorpreso.
- Ho paura – balbettò Abramo.
L’uomo gli afferrò il posso.
- Allora, ora ti dico una cosa – disse strozzato.
– Io non sono un uomo.
Abramo strinse i denti per impedire che battessero.
Stettero muti uno di fronte all’altro, finché ebbe la forza
di domandare.
- Cosa intendi dire con questo? Chi sei tu? – e cercò
di liberare la mano.
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap