Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül

Karinthy Frigyes portréja

Utazás a koponyám körül (Magyar)

Végre megállt. Na, csakhogy. Nem gondolja, tanár úr, hogy épp elég volt? Csak azért mondom… nekem legalább elég.
Hetyke, gúnyos, szinte kötekedő kedvemben vagyok. Teljesen magamnál. Szilaj megvetés tölt el magam iránt. Ű
Erőteljes, vad rántás. A kifúrt lékbe, úgy látszik, beakasztotta a fogót. Feszítés, nyomás, roppanás, rántás… süket reccsenéssel törik valami. Pillanat múlva megint. Feszítés, nyomás, roppanás, rántás. Sokszor, sokszor egymás után. A folytatólagos roppanások olyanok, mint ahogy konzervdobozt nyitnak, az utána következő reccsenések, mintha beszegezett láda oldalából deszkákat törnének egyenként. Tudom, hogy csontokat tör ki, nagy darabokban. Hátrafelé tart. Ez az utolsó, mintha már a felső csigolya lett volna, sokáig ingott, makacskodott, nem akart engedni, míg végre sikerült kirántani.
A művelet brutalitása magával ragad. Vad gyönyörűséggel adom át magam, szinte segíteni szeretnék. Lihegve biztatom magamban a tanárt, a rombolás dühe átcsap rám. Vágd csak, törd csak jobban, csak neki – csak szét az egészet… most a csigolyát, úgy, még egyszer, fogd meg erősebben, csavard, muszáj kitörnie! Ugye, kitört ez is, csak tovább, rajta, hentesek!
Lihegek. Vörösben káprázik minden. Ha most balta vagy vasdarab volna a kezemben, ütnék, vágnék, zúznék, magamat, mindenkit, esztelen kéjjel.

És ekkor, a dühön át, közvetlen a fülem mellett, halk, figyelmes, bensőséges emberi hang. Olyan udvariasan, gyöngéden, szinte simogatva, ahogy őrjöngőt nyugtat meg egy hűvös és bátor, csitító kéz, vagy afrikai pogányt az északi lovag, keresztes karddal a kezében.
– Wie fühlen Sie sich jetzt?
Olivecrona hangja…?!… Csak ő lehet, bár nem ismerem meg a hangot, soha azelőtt (azután se) nem volt ilyen lágy, selymes, biztató – tele óvatos részvéttel és megértéssel – hát ez lenne ő? Vagy csak a géz tompítja a hangot?
Mélyen, mélyen elszégyellem magam, ugyanekkor megsajdul nyitott fejem. És csodálkozva hallom dühős káromkodás helyett, udvarias és restelkedő hangon, ahogy felelek.
– Danke, Herr Professor… es geht gut!

A hangulat megváltozott. A koponya feltörése után viszonylagos csend lett. De a csend nem megnyugtató. Gyengeség fog el, ugyanakkor villámszerű rémület. Szent Isten, nem szabad elvesztenem az eszméletemet. Mit is mondott a feleségemnek, egy beteggel kapcsolatban?
„Európai embert nem altatok el, nekem éber betegnél huszonöt százalékkal kisebb a rizikóm.” Igen, együtt dolgozunk, nekem éppúgy vigyáznom kell, mint neki, milliméterek ezredrészén múlik minden. Abban a pillanatban, ha elvesztettem az eszméletemet, azzal együtt az életemet is.
Tehát figyeljünk. Akarnom, produkálnom kell a figyelmet, gondolatokat kell termelnem, gépiesen, értelmesen. Eszméletnél kell maradnom. Lássuk csak. Ébren vagyok, tudom, hol vagyok, operálnak. Most valószínűen az agyburkot nyitják föl, szép rendesen, egyenletesen, egy vágás, egy csipesz és így tovább, mint a szabónő. Logikusan, mégis váratlanul Cushing agyműtéte jut eszembe, amit műkedvelő-filmen néztem végig. Igen, tiszta, rendes munka volt – azt mondtam akkor: előkelő szálloda konyhacsarnokában a fehér ruhás főszakács velőt tisztít, velőkrokettet készít. Nem, nem, ez ostobaság, gyorsan valami mást. Miről is van szó? Igen – ez az –, ha most meg tudom határozni, hova raktam el töltőtollamat, a szobámban, az éjjeliszekrény fiókjában, akkor eszméleten vagyok. Nem, nem, ez se jó, inkább azt a, igen, azt a balladát, azzal az időt is mérni tudom, eltart egy negyedórát, elejétől végig, az is valami. És már kezdem is: „Vára öblös teremében fel s alá jár bajnok Pázmány…”

– Wie fühlen Sie sich jetzt?
– Danke, Herr Professor, es geht…

Hű, ez már nem az én hangom volt. Magas, vékony hang válaszolt a kérdésre, valahonnan nagyon messziről. Ezt abba fogom hagyni, nem felelek többet, nem ijesztgetem magam fölöslegesen.
Különben is – különben is messze tarthatunk már –, mióta fekszem itt? Kezem-lábam teljesen el van zsibbadva – mért nem lazítják azt a szíjat, akármilyen kicsit, csak egy gondolattal – azt hiszik, kapkodni fogok, vagy feldöntöm az asztalt? ostobaság! hiszen megfulladnak… megfulladnak a tagjaim…
Szivattyúznak, valamit szivattyúznak megint. Valamit csapolnak. Valami szörcsög – meddig tart ez a kotorászás, hohó, uraim! én szépen, udvariasan hallgatok, láthatják, de meddig tart a kaparászás? talán mégis megtisztelnének… valamit velem is közölni. Végre én is itt vagyok, ha szabadna kérnem, és egy kicsit engem is érdekelne – bevallom –, hogy meddig tart még ez a puha, lucskos kotorászás.
Engem.
Igen, engem – ezt itt – és önök, uraim – voltunk-e valaha, leszünk-e valaha ilyen közel egymáshoz? Mert nagyon jól tudom, hogy az agyvelőnél tartanak. Azon babrálnak valamit, miután újból kiszivattyúzták, hogy hozzáférjenek… Agyvelőm. Valószínűleg lüktet.

Fáj? Nem fáj.

Egyáltalán nem fáj az agyvelőm. Egy műszer, éles csörrenéssel, az üveglapra esik, az fáj. És fáj egy átsuhanó gondolat, ami nem ide tartozik és amit nem tudok visszatartani. Előtérbe akar tolakodni, visszaszorítom, fáj.
Nem, az agyvelőm nem fáj. Fáj? Hát nem kietlenebb ez, mintha fájna? Inkább fájna. Ijesztőbb minden fájásnál, hogy valószínűtlen. Valószínűtlen, hogy ember itt feküdjék az asztalon, felbontott koponyával, agyveleje a külvilágban – valószínűtlen, hogy itt fekhessék élve –, valószínűtlen, nem való ez, illetlen ez, hogy mégis él – nemcsak hogy él, ébren van és gondolkodik. Nem illik ez, nem szép, nem természetes – mint ahogy nem volt természetes… akkor… ötezer méter magasan… egy súlyos, súlyos tárgy… és nem zuhan le… ahogy kellene… Nem, nem… uraim, hogy is mondta a kiskacsa… szelíden és szégyenkezve… ahogy hátrahajtották a nyakát… ez a kés nem való ide… ebből nagy baj lesz…
Ne suttogjunk, uraim. Mindent hallanék, ha nem restellném magam figyelni. Ne suttogjunk. Hallom, egyre sebesebb suttogás. Egyre sebesebb és zsémbesebb. És szemérmetlenebb. Ne suttogjunk, ez nem méltó. Én nem tehetek róla. Szégyellem magam. Gyerünk, gyerünk, takarják már be meztelen agyvelőmet.

Ez akkor lehetett, mikor Olivecrona homlokáról levették a pántot, ő mikrolámpát süllyesztett az üregbe, s annak fénye mellett, a kicsit pirosabb, jobb oldali kisagyvelőn, a pia mater második lemeze alatt megpillantotta, aztán kicsit megtapogatta a duzzanatot. Tizenegy óra volt, két órája folyt a műtét.



KiadóSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrása426-430

Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Cseh
Dán
Görög
Angol1
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Izlandi
Olasz
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Lengyel1
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap