Végre megállt. Na, csakhogy. Nem gondolja, tanár úr, hogy épp elég volt? Csak
azért mondom… nekem legalább elég.
Hetyke, gúnyos, szinte kötekedő kedvemben vagyok. Teljesen magamnál. Szilaj
megvetés tölt el magam iránt. Ű
Erőteljes, vad rántás. A kifúrt lékbe, úgy látszik, beakasztotta a fogót. Feszítés,
nyomás, roppanás, rántás… süket reccsenéssel törik valami. Pillanat múlva megint.
Feszítés, nyomás, roppanás, rántás. Sokszor, sokszor egymás után. A folytatólagos
roppanások olyanok, mint ahogy konzervdobozt nyitnak, az utána következő reccsenések,
mintha beszegezett láda oldalából deszkákat törnének egyenként. Tudom, hogy
csontokat tör ki, nagy darabokban. Hátrafelé tart. Ez az utolsó, mintha már
a felső csigolya lett volna, sokáig ingott, makacskodott, nem akart engedni,
míg végre sikerült kirántani.
A művelet brutalitása magával ragad. Vad gyönyörűséggel adom át magam, szinte
segíteni szeretnék. Lihegve biztatom magamban a tanárt, a rombolás dühe átcsap
rám. Vágd csak, törd csak jobban, csak neki – csak szét az egészet… most a csigolyát,
úgy, még egyszer, fogd meg erősebben, csavard, muszáj kitörnie! Ugye, kitört
ez is, csak tovább, rajta, hentesek!
Lihegek. Vörösben káprázik minden. Ha most balta vagy vasdarab volna a kezemben,
ütnék, vágnék, zúznék, magamat, mindenkit, esztelen kéjjel.
És ekkor, a dühön át, közvetlen a fülem mellett, halk, figyelmes, bensőséges
emberi hang. Olyan udvariasan, gyöngéden, szinte simogatva, ahogy őrjöngőt nyugtat
meg egy hűvös és bátor, csitító kéz, vagy afrikai pogányt az északi lovag, keresztes
karddal a kezében.
– Wie fühlen Sie sich jetzt?
Olivecrona hangja…?!… Csak ő lehet, bár nem ismerem meg a hangot, soha azelőtt
(azután se) nem volt ilyen lágy, selymes, biztató – tele óvatos részvéttel és
megértéssel – hát ez lenne ő? Vagy csak a géz tompítja a hangot?
Mélyen, mélyen elszégyellem magam, ugyanekkor megsajdul nyitott fejem. És csodálkozva
hallom dühős káromkodás helyett, udvarias és restelkedő hangon, ahogy felelek.
– Danke, Herr Professor… es geht gut!
A hangulat megváltozott. A koponya feltörése után viszonylagos csend lett.
De a csend nem megnyugtató. Gyengeség fog el, ugyanakkor villámszerű rémület.
Szent Isten, nem szabad elvesztenem az eszméletemet. Mit is mondott a feleségemnek,
egy beteggel kapcsolatban?
„Európai embert nem altatok el, nekem éber betegnél huszonöt százalékkal kisebb
a rizikóm.” Igen, együtt dolgozunk, nekem éppúgy vigyáznom kell, mint neki,
milliméterek ezredrészén múlik minden. Abban a pillanatban, ha elvesztettem
az eszméletemet, azzal együtt az életemet is.
Tehát figyeljünk. Akarnom, produkálnom kell a figyelmet, gondolatokat kell termelnem,
gépiesen, értelmesen. Eszméletnél kell maradnom. Lássuk csak. Ébren vagyok,
tudom, hol vagyok, operálnak. Most valószínűen az agyburkot nyitják föl, szép
rendesen, egyenletesen, egy vágás, egy csipesz és így tovább, mint a szabónő.
Logikusan, mégis váratlanul Cushing agyműtéte jut eszembe, amit műkedvelő-filmen
néztem végig. Igen, tiszta, rendes munka volt – azt mondtam akkor: előkelő szálloda
konyhacsarnokában a fehér ruhás főszakács velőt tisztít, velőkrokettet készít.
Nem, nem, ez ostobaság, gyorsan valami mást. Miről is van szó? Igen – ez az
–, ha most meg tudom határozni, hova raktam el töltőtollamat, a szobámban, az
éjjeliszekrény fiókjában, akkor eszméleten vagyok. Nem, nem, ez se jó, inkább
azt a, igen, azt a balladát, azzal az időt is mérni tudom, eltart egy negyedórát,
elejétől végig, az is valami. És már kezdem is: „Vára öblös teremében fel s
alá jár bajnok Pázmány…”
– Wie fühlen Sie sich jetzt?
– Danke, Herr Professor, es geht…
Hű, ez már nem az én hangom volt. Magas, vékony hang válaszolt a kérdésre,
valahonnan nagyon messziről. Ezt abba fogom hagyni, nem felelek többet, nem
ijesztgetem magam fölöslegesen.
Különben is – különben is messze tarthatunk már –, mióta fekszem itt? Kezem-lábam
teljesen el van zsibbadva – mért nem lazítják azt a szíjat, akármilyen kicsit,
csak egy gondolattal – azt hiszik, kapkodni fogok, vagy feldöntöm az asztalt?
ostobaság! hiszen megfulladnak… megfulladnak a tagjaim…
Szivattyúznak, valamit szivattyúznak megint. Valamit csapolnak. Valami szörcsög
– meddig tart ez a kotorászás, hohó, uraim! én szépen, udvariasan hallgatok,
láthatják, de meddig tart a kaparászás? talán mégis megtisztelnének… valamit
velem is közölni. Végre én is itt vagyok, ha szabadna kérnem, és egy kicsit
engem is érdekelne – bevallom –, hogy meddig tart még ez a puha, lucskos kotorászás.
Engem.
Igen, engem – ezt itt – és önök, uraim – voltunk-e valaha, leszünk-e valaha
ilyen közel egymáshoz? Mert nagyon jól tudom, hogy az agyvelőnél tartanak. Azon
babrálnak valamit, miután újból kiszivattyúzták, hogy hozzáférjenek… Agyvelőm.
Valószínűleg lüktet.
Fáj? Nem fáj.
Egyáltalán nem fáj az agyvelőm. Egy műszer, éles csörrenéssel, az üveglapra
esik, az fáj. És fáj egy átsuhanó gondolat, ami nem ide tartozik és amit nem
tudok visszatartani. Előtérbe akar tolakodni, visszaszorítom, fáj.
Nem, az agyvelőm nem fáj. Fáj? Hát nem kietlenebb ez, mintha fájna? Inkább fájna.
Ijesztőbb minden fájásnál, hogy valószínűtlen. Valószínűtlen, hogy ember itt
feküdjék az asztalon, felbontott koponyával, agyveleje a külvilágban – valószínűtlen,
hogy itt fekhessék élve –, valószínűtlen, nem való ez, illetlen ez, hogy mégis
él – nemcsak hogy él, ébren van és gondolkodik. Nem illik ez, nem szép, nem
természetes – mint ahogy nem volt természetes… akkor… ötezer méter magasan…
egy súlyos, súlyos tárgy… és nem zuhan le… ahogy kellene… Nem, nem… uraim, hogy
is mondta a kiskacsa… szelíden és szégyenkezve… ahogy hátrahajtották a nyakát…
ez a kés nem való ide… ebből nagy baj lesz…
Ne suttogjunk, uraim. Mindent hallanék, ha nem restellném magam figyelni. Ne
suttogjunk. Hallom, egyre sebesebb suttogás. Egyre sebesebb és zsémbesebb. És
szemérmetlenebb. Ne suttogjunk, ez nem méltó. Én nem tehetek róla. Szégyellem
magam. Gyerünk, gyerünk, takarják már be meztelen agyvelőmet.
Ez akkor lehetett, mikor Olivecrona homlokáról levették a pántot, ő mikrolámpát
süllyesztett az üregbe, s annak fénye mellett, a kicsit pirosabb, jobb oldali
kisagyvelőn, a pia mater második lemeze alatt megpillantotta, aztán kicsit megtapogatta
a duzzanatot. Tizenegy óra volt, két órája folyt a műtét.