Kemény István: Egy nap az élet

Harmincháromból huszan maradtunk, tizenöt év után
               szép ez is,
Egy óra múltán a kocsmáros behordta fölöslegessé vált
székeit.
Férfiak és nők, fiúk és lányok, június, este,
               sátortető.
Könnyű zsivaj volt, nagy szavakkal előre föl nem
               törhető.
Nagy szavak váltak könnyű zsivajjá, tizenegy autó
               odakint,
Huszan maradtunk: húsz ruha és pénz, tizenegy autó:
               a valamink.
S máris megy kettő: „tudod, a kölkök nélkülem nem
               alusznak el”,
A másikért meg itt a férje: a sövény fölött már
               ott a fej,
Valaha fontos a harmadik volt: pohárral áll, hogy
               menni fog,
Az asztal mögé bezárva ültem, mutattam: „kibújni
               sem tudok”.
Valami szél jött és bodzaszag volt, eltelt a második
               óra is,
Mutatta: „hány van?”, mutattam: „három. Hát neked?”, „jön a
               harmadik”.
És ezzel átbújt mellém az asztal alatt, hogy „még egy
               pillanat”,
Mesélt, mesélve újra átbújt, s még mindig mesélve
               elszaladt.
Átmásztam én is, hogy elszökésre, menekülésre
               kész legyek,
Egyszercsak mégis délelőtt van, öten maradtunk,
               részegek.
Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők
               vagyunk,
Szavakba öntjük a közös eszmét, ami csak annyi:
               még igyunk.
Repülő zúg a másik égen, kezdődő, pontos
               napsütés,
Figuráit kirakja lassan a gyümölcsfák közé a
               nemsötét,
Fagyiért jön be egy család, a kocsmárosné a
               kertbe ment -
Betelt a hetünk, és az Isten mégis csak teremt
               és teremt...

Itt volna vége, de életemmel nem szolgáltam rá
               erre sem,
Ha délelőtt volt, hát délután lett, haza a hatvan-
               egyesen.
Mért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára
               meghalok
s nyers boldogság, vad reménytelenség együtt se tett ki
               egy napot -
Az a nap kéne mégis, egyben, legalább az a
               csonka nap,
Hisz máskor úgyis csak semmit mondok, és nekem is semmit
               mondanak.
Annak a napnak a délutánja fél kettő körül
               volna most,
Már annyit éltem volna eddig, hogy elég is lenne,
               hogy vagyok,
Bolyongásvégi nagy türelmet vinnék haza a
               pénz iránt.
erdőbe mennénk a gyerekekkel, úgy élnénk le a
               délutánt,
Órára, tükörbe, más szemébe estig már nem pil-
               lantanék,
Azon a napon mesélés utánig megtartana a
               tartalék.
S ha alszanak már, kilenc után, el mezítláb akkor
               menni csak,
Legvégül még kifutni innen, mint bölcsnek hitt, öreg
               férfiak.