Szent István országa (Magyar)
Csajka Gábor Cyprian emlékére
A természetes emberi jóság, amiből kifosztottak mindent.
A termékenység fája, aminek az utolsó gyökérszálait is kitépték.
A tűrőképesség, amelyet csonkig lepusztítottak.
Az irgalom, amely egyedül Istenben állandó.
A vágy, amelyből eltűnik az édesség és a remény.
A hit, amely a kereszten felkiált: Istenem, Istenem,
miért hagytál el engem?
A szépség, amely már nem leli önmagában örömét.
A szomjúság kínja, miközben a házakat pincétől padlásig kifosztja
a rázúduló pokoli árvíz, a leszakadó sziklakövek ördögi robaja.
A hideg, miközben lángolnak a búzamezők és
elrozsdásodnak az örökzöld fenyők.
A szerető sóhaj, ahonnan a hang elszabadult, és nem hang
már, csak sóhaj.
A tárgyak, amelyekről lepattogzott a lakk ragyogása.
Az élelmiszerek, amelyek megpenészednek az éhenhalók
tekintetének tükrében.
A gyermekek, akik anyák után kiabálnak.
Állatok a rájukszakadó üregekbe rejtőzve.
Háború, amit megüzentek.
Isten, aki ezt látja, és bennünk imádkozik a békéért.
Ember, aki mindezt előidézte és nem ismer irgalmat.
Én, aki puszta kezével eszköztelenül mindezt egy tollal leírja.
Madarak, akik közben a nyitott ablakon át az asztalomra szállnak
és mozdulatlanul nézik az író kéz mozdulatát.
Szeretet, amely nem képes fehér lángjait felemészteni;
Csak ég, ég, ég, ég szüntelen, mint az örökkévalóság
értünk meggyújtott gyertyája,
fehér zászló a fekete, szénné égett falak fölé húzva.
A Szent Szűz kezében a szív-kereszt;
A felfoghatatlan hit, a megtörhetetlen remény.
A remény sóhaja, hogy mindezt látva és tudva van Isten, személyes és él,
Aki véget vet ennek a felfoghatatlan rombolásnak!
A gyermek Jézus, aki azt akarja, hogy mi mégis megbocsássunk.
A parasztok, akik a búzát, a bort, a mézet az asztalokra felajánlják.
Akik a csűröket, a kamrákat, a padlásokat, a pincéket a munka
áldott gyümölcsével megtöltik.
Az asszonyok, akik az ünnepekre sütnek, főznek, akik mosnak, vasalnak,
virágos abroszt terítenek, akik menyegzői párnákat hímeznek.
A papok, akik mindezt megáldják.
A szerzetesek és szerzetesnők, akik imáikban magukat önként
a népért, az emberekért tiszta szívvel fölajánlják.
A szent öregek, akik a szegénységben mindennap tisztára fürödnek.
A bárány, akit értünk naponta a vágóhídon leölnek.
A kecskesajt, a túró, a tejszín, amit titokban valami mással vegyítenek.
Az ásók, a lapátok, a kapák, az ekék, a szénásszekér, az elgörbült kerék
a roncstelepre hányt mezőgazdasági eszközök között
az elgörbült pléhkrisztus egy száraz virágkoszorúval, amit a
rozsdás tövisek közé helyezett egy munkáskéz.
A gyárak leomló kéményei, a nyomorba fulladt ipartelepek.
A szent őrző angyalok, akik mindezt némán, sírva,
lehajtott fejjel körülállják.
Magyar parasztok, munkások, cigányok, árvák, akiknek a polcairól
eltűnt a liszt, a cukor, a vaj, a kenyér.
Gyermekek, akik az elveszett éden smaragdzöld rétjein kidobált,
szétesett háztartási gépek között nevetve, futva a szélben lebegő,
szálldosó pillangókat kergetnek.
Istenem az életnek mégse legyen értelme a vége:
Jézusom, ha jön
a végnap, Ismerj engem magadénak, Homlokomon piros véred,
Tied vagyok, úgy ítélj meg, Jézus add, hogy hozzád térjek,
Veled haljak, veled éljek!
Ez volt a vasárnapi templomi ének.
Bükkaranyos, visszaszállunk a középkori zsolozsmából.
Bükkaranyos!
Üdvözöllek drága szent magyarok,
Ti rózsakeresztes gyönyörű lovagok! Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://epa.oszk.hu |
|
|