Koosán Ildikó: Szocio-makáma

Szökve a nagyszavak- forgatagából
keresem, melyik utcán, milyen házszám alatt-
nyílik a nagykapun lakat,- s melyik kapualj
az, ahol kukák körül- a tegnapok bűze
töményen terül;- ajtót, ablakot díszít a rács,
mert ez a módi,- lelakott börtön, szinte
valódi; -szórt fény csorog szét tehetetlenül
a lefolyó fele,- s vele –a szétszabdalt, foltos
árnyék;- udvarvégen áll még- a kidobott
kályha, -egy kopott virágláda,- színét
kiszívta rég a nap;- a körfolyosórész alatt-
a fal felégett bőre hámlik,- mint tébécés
vázcsont, pőrén kilátszik- a  salétromos
tégla,- vakolni kéne, ha lenne rá pénz,
még ma-…  Mindegy, hogy ide mikor
érkezem, valakit otthon találok;- esténként
az élők is hazajárnak,  kopottas szobákba
szorult álmok- terveit írva-átírva élnek,-
szeretnek, remélnek,- a tél hidege ellen
gondhalmazatba merülve álig;- számol-
gatják, mennyi hiányzik- és mennyi marad,
- az utolsó falat kenyérből egy darab-
nékem is kijár, mert azt, hogy milyen a
 „nincs” a szegény tudja csak; -ilyenkor
érzem, hazaérkezem, -„a jég hátán megélni”
apám kedvenc mondása van velem,- és
néha- néha mintha ő is; -mert ahogy
mohos lesz a kő is,- ha sokáig helyben
marad, -úgy ég belém egyre  mélyebben
napra nap,- az egyszerűség  életben-tartó
titka:- az emberség, a tiszta, - filléres
vágyaink teljesülése fölötti öröm;-
csak az életképes e rejtett bűvkörön-
belül, akinek a világ saját befogott  
rabja,- érdemeit önlétén belül kutatja,-
s fellelni képes;- nem a másoké, személyes
szemlélet-  mutat irányt; ilyenkor
megfoghatatlan- ajándékokkal megrakottan
 -indulok vissza, mélyebbre kúsznak a
gyökerek, -élednek tudatalatti fényterek:
- van hely ami befogad, ahová  lábadozni,
erőt gyűjteni járok,- csak ez az árok –
múlt és jelen közt ne lenne olyan meredek……