Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Kosztolányi Dezső: Păcălici de 1 aprilie (Április bolondja Román nyelven)

Kosztolányi Dezső portréja

Április bolondja (Magyar)

1
- Holnap április elseje - mondotta Viktor.

- Te - szóltam -, most igazán valami újat kellene kieszelnünk.

Az Üllői úti diákszobában ketten tanácskoztunk. Bálintról volt szó, közös lakótársunkról, akit eddig sohase sikerült beugratnunk.

Járkáltunk a szobában. A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták.

- Nem jó - torkoltuk le egymást. - Ez se jó. Új kell. Egészen új és meglepő.

Viktor rágyújtott kis angol pipájára.

- Megvan! - kiáltott. - Belebújsz ebbe a szekrénybe.

- No és?

- Aztán itt maradsz.

- No és?

- Aztán vársz.

- No és?

- Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, amikor nem is sejti, hogy figyelik. Mit szólsz hozzá?

- Nem rossz.

- Később lassan, kísértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan recsegteted a deszkákat. Halkan köhögsz is. A lámpát, mielőtt jön, eloltod. Én majd lesbe állok a folyosón, és jelt adok neked. Holnap szerda, vívóleckéje van, tíz felé jön haza.

Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk, gondosan megvizsgáltuk a nagy diófa szekrényt. Magas és tágas volt, egy széket is be lehetett tenni, kényelmesen elfértem benne. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a kukucskálólyukon keresztül mindent pontosan láthattam.

- Te - mondtam -, valami eszembe jutott. Ha nem lesz egyedül. És Jolánt is magával hozza?

- Annál jobb.

Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak.

- És ha mindjárt lefekszik?

- Annál érdekesebb.

- És ha elmegy?

Viktor tollat ragadott, s a névjegyére írni kezdett: Kedves Bálint, várj bennünket, tizenegykor jövünk érted, csak leszaladtunk a kávéházba.

- Ezt a névjegyet - susogta - holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát gyújt, okvetlenül meglátja.

2
Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zúgtak. Virágokat sodort a tavaszi vihar. Sütött a nap, esett az eső, az ég, mint egy hisztérika, kacagva hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a mellünkben, s mi is szerettünk volna sírni és nevetni.

A fejfájós, ideges délelőttöt végtelen délután követte. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a toll, poharakat, tányérokat törtem, nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Végül váratlanul jött az este. Kiderült. A nedves háztetőkön végigfeküdt a holdfény, s a kémény mellett felbukkant egy cirmos kandúr.

A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett. Lesbe álltunk.

- Sápadt vagy - mondotta Viktor. - Talán félsz?

- Dehogy! - hencegtem.

Az olajlámpa ott égett az asztal közepén. Minden neszre eloltottuk, nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Hol marad ily sokáig? Talán már nem is jön?

De berregett a csengő, élesen. Újra elfújtam a lámpát. Viktor kiszaladt a folyosóra, s egy pillanat múlva visszaosont.

- Itt van.

- Kicsoda? - kérdeztem az idegességtől bután.

- Bálint. No, menj már.

- Hová?

- Hát ide... a szekrénybe... De siess... Ne röhögj... Ha nevetni akarsz, harapj a zsebkendődbe...

- De...

- Siess, mert itt van...

Beültem a szekrénybe. Viktor pedig - nem tudtam, miért - rám zárta, aztán lábujjhegyen kisuhant. Ez nem így volt megbeszélve.

Egyedül maradtam. Hallottam a megereszkedő bútorok recsegését. Később csak a csönd reszketett.

Amint így vártam, valami nevetőinger fogott el, valami buta, erős és kegyetlen görcs, hogy nevessek, hahotázzak, ordítsak, mint ott künn az őrjöngő áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam.

De miért jött oly lassan? Talán félt? Szerettem volna már kijönni, de nem lehetett.

Megzörrent a kilincs.

Bálint meggyújtotta a lámpát, s közönyös arccal körültekintett. Észrevette a névjegyet. Elolvasta, leült.

"Milyen különös - gondoltam -, most azt hiszi, hogy egyedül van."

Egy darabig élveztem a helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen, hatalmasan meredt elém a széles vállú, egészséges bácskai fiú. A lámpafény rásütött cigányos, fekete hajára. Meredt szemmel bámultam.

Gyanútlanul mozgott. Megtörölte homlokát. Azután vizet ivott. Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag és formátlan. Most nem is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csúnya. Szeme körül piszokszínű, hamuszürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen, amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr megnyúlik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze akarjuk szedni: felrezzenünk.

Már nem tudtam nevetni.

Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával, irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vizet ivott, ásítozott.

Ő most vár bennünket szegény, és hisz nekünk. Mi lesz: mi lesz, boldog Isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A fél óra régen elmúlt. Most már mozognom, recsegnem kellene.

Itt nem bírom ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle, és magamtól is. Vajon mit tesz? Hátha oly tekintet lövell szemembe - ide a kukucskálólyukra -, miben egy-egy egész emberélet titka van, és megőrülök tőle? Hátha elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha grimaszt csinál az arcával, egy szokott csúf, hideg grimaszt, amit mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimaszt, amibe ő már beletörődött, de az én hitemet megrendítené, és rögtön elfelejteném tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez a becsületes, ez a jó fiú, és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos, feltörné, kivenné pénzemet, zsebre dugná, előttem, lopva? Mindezt pedig látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, kettérepedne a szíve, megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam. Vállaim közé húztam a fejem, s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt, és éreztem, hogy az egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem fölött, és akkor többé nincs menekvés.

A falióra fél tizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá, mentsen meg valahogy, de nem bírok, nem merek. Megijednék, elájulnék a saját hangomtól.

Bálint készül hozzánk, a Pannóniába. Mosdik, öltözködik, fésűt, kefét vesz elő; a tükörbe pillant, és összecsücsöríti a száját. Pózol, mint egy leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a szobában. Ő, a hős, a főugrató, a csibészvezér fél? Árva báránykám, de halvány vagy. Sejt talán valamit?

Az ágy alá világít, megtapogatja a ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtaját, de az ajtó be van zárva, a kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el.

Várni, várni, várni kell.

De meddig?

Ez igazán a bolondok napja.

Csak az elbújtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver ravaszán pihentetve, áldozatára vár.

Végre felöltözködött, vette felöltőjét, elfújta a lámpát. Már indul. Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltűnt, a szekrénybe zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem is emberi hang szaladt ki, amit meg se hall. Kinyitja az ajtót, az előszobában van, itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor torkomszakadtából ordítozni kezdtem:

- Bocsáss meg... itt vagyok a szekrényben... Nyisd ki... elbújtam... segítség...

Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja:

- Te vagy?

A mellére borultam, és sírva fakadtam:

- Rossz tréfa volt... Nem tudtam, hogy egyedül leszel... És úgy féltem... Én vagyok az április bolondja...

- Már nincs április elseje - szólt, és megnézte a zsebóráját.

- 12 óra 2 perc. Április másodika van.

Reszkettem, mint a nyárfalevél, és nem mertem a szeme közé nézni.

Bálint vizet öntött a pohárba.

- Igyál, olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled? - Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, megfogta a kezem, és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett:

- Marha! - mondta szelíden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: marha.





FeltöltőCsata Ernő
Az idézet forrásawww.mek.oszk.hu

Păcălici de 1 aprilie (Román)

1

-
Mâine e 1 aprilie – spune Viktor.

- Tu – zic -, acum ar trebui să născocim ceva cu adevărat nou.

Ne consfătuiam amândoi în camera căminului de pe calea
Üllői. Era vorba de Bálint, colegul nostru de cameră, pe care până acum n-am reuşit să-l păcălim niciodată.

Ne plimbam în cameră. Planurile zburau ca rachetele.

- Nu e bun – închideam gura unu altuia. - Nici asta nu e bun. Trebuie ceva total nou şi surprinzător.

Viktor şi-a aprins pipa sa englezească.

- Gata! - strigă. - Te ascunzi în acest dulap.

- Ei şi?

- Apoi rămâi acolo.

- Ei şi?

- Şi aştepţi.

- Şi?

- Apoi îl pândeşti, ce face când e singur şi nu bănuieşte că cineva îl urmăreşte. Ce zici?

- Nu-i rău.

- Mai târziu, vei începe să te mişti fantomatic. Începi tiptil să-i scârţâi scândurile. Vei tuşi încet. Vei stinge lampa, înainte să apară. Eu voi sta la pândă în coridor şi îţi dau un semnal. Mâine e miercuri, are lecţii de scrimă, va veni acasă în jur de ora zece.

Imediat am şi ţinut repetiţia generală. Am deschis, am controlat cu grijă dulapul mare de nuc. Era înalt şi spaţios, se putea aşeza şi un scaun, am încăput comod acolo. Am scos afară nodul de pe uşă. Prin găurica aceea puteam să văd pe furiş tot ce se întâmpla în cameră.

- Tu – ziceam -, mi-am adus aminte ceva. Dacă nu va fi singur. Aduce şi pe Jolán cu el.

- Cu atât mai bine.

Ne ardeau ochii, ca la o pisică sălbatică.

- Dacă se culcă imediat?

- Cu atât mai interesant.

- Dacă pleacă?

Viktor şi-a luat stiloul şi a început să scrie pe o carte de vizită: Dragă Bálint, aşteaptă-ne, la unsprezece venim după tine, am ieşit doar la cafenea.

- Această carte – şoptea – o lăsăm aici pe masă. Dacă aprinde lampa, o va observa neapărat.

2

A doua zi ne-am trezit cu o dimine
aţă albă, nebună. Şuiera un vânt tăios. Furtuna de primăvară răscolea florile. Ba era soare, ba ploua, cerul, isteric îşi vărsa lacrimile smintite, râzând. În piept ni se ascundea furnicând, o mâncărime, am fi vrut şi noi să plângem şi să râdem.

După dimineaţa cu dureri de cap şi cu nervi, a urmat o după-masă infinită. M-am poticnit întruna, mi-a căzut stiloul din mână, am spart pahare, farfurii, m-am simţit mizerabil. În sfârşit seara a sosit neaşteptată. S-a înseninat. Pe acoperişurile umede s-a întins clarul de lună, şi lângă coş a apărut un motan.

Au închis poarta, căminul s-a liniştit. Noi am stat la pândă.

- Eşti palid – zice Viktor. - Ţie frică?

-
Ba nu! - mă lăudam.

Lampa aprinsă stătea în mijlocul mesei. La orice freamăt am stins-o, nu cumva să observe lumina ce se strecoară afară. Unde rămâne aşa de mult? Oare nici nu vine?

Dar a zbârnâit soneria, intens. Iar am stins lampa. Viktor a fugit în coridor, dar s-a şi furişat într-o clipă înapoi.

- E aici.

- Cine? - l-am întrebat prostit de nervozitate.

- Bálint. Ei, dute odată.

- Unde?

- Păi aici... în dulap...Dar grăbeşte-te...Nu râde...Dacă vrei să râzi, muşcă-ţi batista...

- Dar...

- Grăbeşte-te, că e aici...

M-am aşezat în dulap. Viktor însă – nu ştiam de ce – a încuiat dulapul, apoi a ieşit în vârful picioarelor. Nu aşa am discutat.

Am rămas singur. Auzeam trosneala mobilei aşezate. Mai târziu numai liniştea tremura.

În timp ce aşteptam aşa, m-a cuprins un stimul de râs, ceva prostesc, un spasm puternic şi cumplit, să râd, să hohotesc, să urlu, ca vântul furios de aprilie afară. Palma rece şi transpirată, mi-am alipit pe gură.

Dar de ce a venit aşa încet? Poate îi e frică? Aş fi vrut să ies, dar nu s-a putut.

A zornăit clanţa.

Bálint a aprins lampa, şi cu o faţă nepăsătoare s-a uitat în jur. A observat cartea de vizită. A citit-o şi a luat loc.

,,Ce ciudat – mă gândeam -, acum crede că e singur.”

O perioadă m-a amuzat situaţia. Am văzut clar toate mişcările sale. Mândru, puternic, cu umerii laţi se ridica în faţa mea băiatul sănătos din Backa. În lumina lămpii a apărut părul lui negru, ţigănos. Mi-am holbat la el cu ochi încremeniţi.

S-a mişcat fără bănuieli. Şi-a şters fruntea. Apoi a băut apă. Altă dată nu aşa bea. Atunci nu era aşa lejer şi diform. Acum nici nu bănuieşte că e urmărit. Se mişcă dezinteresat şi neîncrezător. Are faţa serioasă, dar aşa ciudată. Obosită şi foarte fleşcăită. Aproape urâtă. În jurul ochilor cearcăne cenuşii, de culoarea spurcăciunii. Cu toţii avem faţa la fel, când rămânem complet singur. Ochii se scufundă puţin, nasul se alungeşte, paşii devin obosiţi şi nesiguri, pentrucă în faţa noastră ne pozăm doar când ne uităm în oglindă. De aceea ne speriem câteodată, dacă cineva neaşteptat ne surprinde în singurătatea noastră de mormânt. Am vrea să strângem bogăţiile noastre risipite: ne tresărim.

Deja nu mai puteam să râd.

Vedeam în faţa mea un om, cu faţa plină de oboseala scârboasă a muncii, într-o singurătate oribilă. A început să citească, dar s-a săturat repede, iar a băut apă, a căscat.

Acum, săracul de el ne aşteaptă, şi are încredere în noi. Ce va fi: ce va fi, bunul Dumnezeu? M-am uitat la ceas. E aproape unsprezece. Jumătatea de ceas a trecut de mult. Acum ar trebui să mă mişc, să scârţâie ceva.

Aici nu rezist mult. Încetul cu încetul a început să-mi fie frică de el, dar şi de mine. Oare ce va face? Dacă aruncă nişte priviri în ochii mei – aici în gaura de filaj -, în care se regăsesc tainele unei vieţi de om, şi eu mă voi înnebuni? Dacă va striga sau începe să vorbească, încet şi tărăgănat? Dacă va face mutră pe obraz, o mutră urâtă obişnuită, o mutră rece, pe care arată numai atunci, când este singur, o mutră cu care el deja s-a împăcat, dar pe mine m-ar zgudui, şi de care aş uita imediat toată viaţa mea? Dacă s-ar duce la sertarul meu de bani, acest om curat, cinstit, acest băiat bun, şi cu o mutră de şmecher, ca un criminal obscur, ar sparge, mi-ar lua banii, şi-ar băga în buzunar, în faţa mea, pe furiş? Toate acestea aş vedea cu ochii mei. Nu, asta n-aş putea supravieţui. Şi totuşi trebuie să rămâni aici. Dacă m-aş trăda acum, poate s-ar înnebuni el, i-ar crăpa inima, s-ar albi de spaimă. Am aşteptat tăcut şi rece. Mi-am tras capul printre umeri, şi m-a cuprins o frică teribilă în gât. În palmă ceasul a ticăit încet. Frica creştea întruna, şi am simţit, că va umple toată camera cu undele sale invizibile, încet mă înghit valurile, şi atunci nu mai există scăpare.

Ceasul de perete bate ora unsprezece şi jumătate. Aş vrea să strig după ajutorul lui, să mă salveze cumva, dar nu pot, nu am curajul. M-aş speria de propriul meu glas, aş leşina.

Bálint se pregăteşte la noi, în Pannónia. Se spală, se îmbracă, scoate pieptene, perie; aruncă o privire în oglindă, şi îşi ţuguiază buzele. Pozează, ca o fată. Pe urmă, parc-ar auzi ceva zgomot, aprinde lumânarea, caută, adulmecă în cameră. El, eroul, marele păcălici, ştrengarul şef tremură? Mieluşul orfan, ce palid eşti. Bănuieşte oare ceva?

Luminează sub pat, pipăie cuierul, apoi vine în faţa dulapului, încearcă să dechidă, dar uşa este încuiată, cheia a fost luată de Viktor. Flacăra lumânării luminează interiorul dulapului prin gaura de nod. Dulapul este inundat de o mijeală roşie.

Trebuie aşteptat, aşteptat, aşteptat.

Dar până când?

Ăsta e cu adevărat ziua de păcălici.

Numai criminalul ascuns simte aşa ceva, care ţine mâna pe trăgaciul pistolului , aşteptând victima.

În sfârşit s-a îmbrăcat, şi-a luat paltonul, a stins lampa. Deja pleacă. Simt, că ăsta e momentul când trebuie să strig. Viktor a dispărut, m-a închis, m-a păcălit şi pe mine. Din gât mi s-a rupt o voce mai puţin umană, subţire, dârdâită, pe care nici n-o aude. Deschide uşa, e în antreu, mă lasă aici în dulap, în noaptea dulapului, până-n dimineaţă. Acum am început să strig cât m-a ţinut gura:

- Scuză mă...sunt aici în dulap...Deschide...m-am ascuns...ajutor...

Revine din antreu. Aprinde lumânarea. Forţează dulapul. Faţa îi e palidă. Liniştit, încet şi mirat spune:

- Tu eşti?

L-am îmbrăţişat şi am început să plâng:

- A fost o glumă proastă...N-am ştiut că vei fi singur...Îmi era atât de frică...Eu sunt păcăliciul de 1 aprilie...

- Deja nu mai e 1 aprilie – spune, şi se uită la ceasul lui de buzunar.

- Este ora 12 şi 2 minute. Este 2 aprilie.

Tremuram, ca frunza de plop, şi n-am avut curajul să mă uit în ochii lui.

Bálint a turnat apă în pahar.

- Bea, eşti palid, ca un mort. Ce s-a întâmplat cu tine? - A aprins lampa, şi-a dat jos paltonul, s-a aşezat pe scaun, m-a prins de mână, şi cu ochii săi liniştiţi, cuminţi s-a uitat în ochii mei:

- Boule! - a spus blând, cu sensibilitatea unui înger, cu care numai elevii pot rosti acest cuvânt: boule.



FeltöltőCsata Ernő
Az idézet forrásasaját

minimap