Költő a huszadik században (Magyar)
Az önimádat büszke heverőjén fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán hull éji villany, nappali verőfény. Füst és kávé között henyélek, mivel a dolgom, végzetem csak annyi, hogy élek. Csak annyit érünk, amennyit magunkba, mit nékem a hazugság glóriája, a munka. Mit a csaló próféták csácsogása, nem alkuszom én semmiféle rúttal, se a labdákért ordító tömeggel, se számarányokkal, se Hollywood-dal. Tőlem locsoghat megváltó igéket s unalmas őrültségeket az ép ész, nem az enyém a század rongy bohóca, se a felhőkbe zörgő, bamba gépész. Nem kell hatalmasoknak úri konca, s a millióktól olcsó-ócska kegy. Azt hirdetem, barátim, sok a kettő, de több az egy. Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is, nekem magasabb kincset kell megónom. Uralkodom tűzhányó kráterén is, még áll a trónom. És önmagamat önmagammal mérem. Szavam ha hull, tömör aranyból érem. Mindegyiken képmásom, mint királyé, s a peremén a gőgös írás: én. 1931 |
|