Kosztolányi Dezső: Pacsirta

Ákos elkacagta magát, oly erősen, hogy kacaja áthallatszott a nyitott lakáson a hálószobáig, hol az asszony az ágyban aggódva leste, hogy mi történt, homlokát ráncolva kérdezte magától, hogy miért nevet az ura. Az gyorsan visszajött.
– Mi volt itt? – kérdezte azon a durva hangon, melyet megérkeztekor használt, és ismét megállt a hálószoba közepén. – Micsoda kutyakomédia? Bál volt itt? – és úgy nevetett, hogy köhögött, elfulladt a szava.
– Min nevetsz?
– Bál volt – ismételte Ákos –, bál volt a mi házunkban? Mulattál, anya?
– Vártalak – mondta az asszony egyszerűen – és zongoráztam.
– Az ám – szólt Ákos gúnyosan –, bál volt – és vádlóan –, bál.
De alig ejtette ki ezt, torkát görcs szorította össze, lehanyatlott a zsöllyébe, és zokogni kezdett. Egész testét rázta a száraz-zokogás, mely szájából vonyítva, könny nélkül szakadt ki. Odaborult az asztalra.
– Szegényke – jajgatott –, szegényke, csak öt sajnálom.
Maga előtt látta Pacsirtát, úgy, amint az álomban: a palánk mögül nézett rá eszelősen, és kérte, hogy segítsen rajta. Nem bírta el ezt a képet, meg azt, amit érzett. Szinte csaholta keservét.
– Jaj, mennyire sajnálom, jajajaj.
– Miért sajnálod? – kérdezte az asszony.
Felesége nem akart belemenni a játékba. Szerepe különben is könnyebb volt. Bódultan hevert ugyan a szokatlan, kései lefekvés miatt, de azért rendelkezett ellenőrző értelmével, azonkívül nem látta azt az álomalakot, melyet az ura, és nem olvasta Pacsirta levelét sem, mely mély benyomást gyakorolt Ákosra.
– Sohase sajnáld – szólt az asszony, hogy nyugodt, hideg szavával hűtse –, semmi okod rá. Elutazott. Majd visszajön. Neki is kell szórakozni. Ne légy oly önző.
– Milyen árva – suttogta Ákos, maga elé meredve –, milyen árva.
– Holnap megjön – mondta az asszony közönyt tettetve. – Holnap este itt lesz. Akkor nem lesz árva. No, feküdj már le.
– Nem értesz engem – felelt az öreg indulatosan. – Nem arról beszélek.
– Hát miről?
– Arról, ami itt fáj, itt – és szívét verte. – Arról, ami itt van. Erről itt. Mindenről.
– Aludj már.
– Nem alszom – mondta Ákos hepciásan. – Azért sem alszom. Most végre beszélni akarok.
– Hát beszélj.
– Mi őt nem szeretjük.
– Kik?
– Mi.
– Hogy mondhatsz ilyent?
– Igenis – kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. – Gyűlöljük öt. Utáljuk.
– Megőrültél? – kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt.
Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa őt, egyre emelte hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt.
– Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg…
Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna.
Az asszony kiugrott az ágyból, eléje állt, hogy megakadályozza a botrányt. Halottfehér lett. Felelni akart valamit, de torkán akadt a szó, mert önkívületes izgalma ellenére gondolkodott azon a szörnyűségen, melyre ura célzott, hogy vajon igaz-e, nem-e. Döbbenten meredt rá.
Ákos azonban nem beszélt.
Felesége most már várta volna szavát. Szinte kívánta, hogy beszéljen, mondja ki, mondjon ki mindent. Érezte, itt van a nagy, végső leszámolás órája, melyre sokat gondolt, de azt hitte, hogy mégsem történik meg, legkevésbé pedig vele és ilyenkor. Leült a szemben lévő zsöllyébe, minden ízében remegve, mégis elszántan s valamit, egy csöppet kíváncsian is. Nem is szólt közbe, mikor ura beszélni kezdett.
Ákos így folytatta:
– Hát nem jobb lenne az? Neki is, szegénynek. És nekünk is. Tudod, hogy mit szenvedett? Csak én tudom, az én apai szívem tudja. Így-úgy, suttognak mögötte folyton, lenézik, kiröhögik. És mi, anya, mit szenvedtünk mi. Egy év, két év, vártunk, reménykedtünk, múlt az idő. Azt hittük, hogy csak véletlen az egész. Azt mondtuk, hogy majd jobb lesz minden. De mindig rosszabb lesz. Mindig rosszabb és rosszabb lesz.
– Miért?
– Miért? – kérdezte Ákos is, majd egész csöndesen mondta. – Azért, mert csúnya.
Elhangzott, először. Utána csönd támadt. Kopár hallgatás kongott közöttük.
Az asszony fölugrott. Nem, mégsem így képzelte el ezt. Mikor a leányáról beszélgettek, és kíméletesen kerülgették a kérdést, azt gondolta, hogy egyszer majd csakugyan rátérnek részletesebben, és pontról pontra kifejtik, talán napokig is vitatkoznak, ő meg az ura és talán néhány rokon, Béla és Etelka, mintegy bizottsággá alakulva, de nem ily nyíltan, nem ily durva egyszerűséggel. Az, amit Ákos mondott, egyszerre véget vetett minden további ellenmondásnak, eszmecserének, lehetőségnek. Fájt neki. Fölháborította a kegyetlensége, az őszintesége. Egy nőt sértett meg az ura, az ő leányát sértette meg. És mintha csak ez a sérelem történt volna vele, haragosan, duzzogva rikoltott föl:
– Nem, nem.
– De igen, igen. Csúnya, nagyon csúnya – kiáltott Ákos kéjelegve –, csúnya és öreg szegény, ilyen csúnya – és száját-orrát förtelmesen elhúzta –, olyan csúnya, mint én.
Föltápászkodott a zsöllyéből, hogy megmutassa magát igaz mivoltában, és az asszony mellé állt.
Így meredtek egymásra Pacsirta agg szülei, egy ingben, mezítláb, majdnem meztelenül, a két kiszáradt test, melynek öleléséből valaha a leány született. Mind a ketten reszkettek az izgalomtól.
– Részeg vagy – szólt az asszony megvetően.
– Nem vagyok részeg.
– Az Isten ellen vétkezel.
– Ha sánta volna – ordított Ákos –, ha púpos volna, ha vak volna, akkor sem volna ilyen csúnya – és most már sírt, bő könnyek mosdatták szivarhamutól mocskos arcát, gyötrődő lelkét.
Az asszony azonban kiegyenesedett.
– Kérlek – mondotta egyszerre oly szigorúan, hogy ezt nem lehetett róla föltételezni, szemében oly éles értelemmel, melyet eddig nem látott senki, nem ismert senki abban a környezetben, amelyben mozgott. – Kérlek – és fölemelte hangját –, megtiltom, hogy így beszélj a leányomról. Ő az én leányom.