Kosztolányi Dezső: Reggeli

Az aviatikus,

Aki ezer méter magasban

Kóvályog most a nyári rónán

Nem oly boldog,

Mint én,

Ki lassan

Ringok a lelkem ütemén,

Míg elkészül e költemény.

A kerten,

Ahol leverten

Sétáltam tegnap este

Már

A hajnal aranyosra festve

Jár.

Ó reggel, áldott tiszta reggel,

Kiáltozom,

Itt állsz csodálkozó szemekkel,

Én asszonyom.

Elém rakod a kávét és a mézet

És nézed,

Mily bőség,

Csodálod a port, a harmat esőjét.

A tengerből jössz, a habok

Hajnali álma ringatott.

Tekinteted a messzeségbe leng el,

A tengeré most a szíved,

Kezed a tengertől hideg,

S a tested olyan, mint a nyári tenger.

Mondd, bűn-e ez:

Ez a fehér és boldog abrosz,

Min a szemem el-elkalandoz?

És bűn-e ez a

Nyugalom,

Kéken füstölgő

Szivarom?

Bűn-e,

Hogy mostan nem cikáz a villám?

Bűn-e,

Hogy mostan már ezüst a villám?

Bűn-e,

Hogy nem sikoltok

S egy percre boldog

Vagyok?

Hogy most

Csak ideges szemed nézem szelíden

És hallgatom fuldokló, árva szívem

Zaját?

1913, Monaco