Kovács András Ferenc: Criticilor mei. De aniversare. Plagiat! (Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium! Román nyelven)

Harmincnégy éves lettem én:
nem bódít versen vett remény,
se bű,
se báj.

A mennybolt menten rámborúl:
nem éltem jól, sem jámborúl,
csupán
bután.

Mint kínom égő ékezet,
lobog világom: létezek !
Enyém
e fény !

Hallom: vagyok, mert nem vagyok,
hisz bennem nem rág, nem ragyog
serény
erény…

Azt mondják, arcom régi maszk:
miért is vágok én grimaszt,
ha kell,
ha nem ?

Divatbölcs egy sem érti tán:
helyettök lettem én vidám
iszony.
Bizony.

Magamnak túl nehéz terű
vagyok - nem vált meg vers, se bű,
se báj.
Sebaj.

Am împlinit treizeci şi patru de ani:
nu m-ameţeste speranţa, poezia-mi
ştiu nu e
o graţie.

Cerul imediat pe mine cade:
n-am trăit bine, nici cumsecade,
un prost
am fost.

Ca suferinţa-mi, un accent încins,
Îmi pâlpăie viaţa: persist!
Lumina
e a mea!

Aud: că exist, fiindcă nu exist,
că-n mine n-a ros, n-a sclipit
un merit
vrednic…

Îmi spun, faţa-mi o mască veche:
atunci de ce fac eu mutre,
de trebe
nu trebe?

Deştepţii la modă nu pricep:
în locul lor sunt eu glumeţ,
şi rău.
Zău.

Pentru însumi sunt mare povară,
şi nu mă absolvă o poezioară,
nici o graţie.
Și ce e?