Lászlóffy Aladár: Júlia sírja

Mikor még nagyon szeretik egymást ketten,
az örök legbenső erkélyjelenetben terveket
szőnek, és kézenfogva akarják végigjárni
a fárasztó körutakat s a környező magaslatokat.
A tulipángruppok mentén valahol a lány
lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján
megpihennek. Lenn esti fényben vagy délutáni
napban a város. A fú boldog, hát komoly,
mint a férfak ilyenkor: „Meglátod,
megöregszem s nem fogsz szeretni” – mondja –
„Ott totyog majd az öreg tanár, te pedig –”
„… melletted megyek, mert az öreg tanárné
felett is éppen úgy eljár az idő.”
És elindulnak, mert semmi közük még az időhöz,
csak a szerelem izzik fel bennük pillanatokra
úgy, hogy azt hiszik: életük minden
zugába bevilágít.
A szerelem épp olyan lámpa, mint minden lámpa.
A fénykörén kívül totyognak később
a férfak megöregedve, s a leejtett
bot után hajolva ütközik kezük
a magányos földbe, az egész nagy földgömbbe:
egyetlen Júlia sírja.