Laboda, Róbert: Levél nagyapámnak I.

hűvös idők járnak az udvarunkon,
a déli harangszó is hamisabban szól,
mint amikor a kapuban hallgattuk,
drágább lett onnantól a napsütés,
s a tiszta levegőt is többen bérlik,
nincs már az utcánkban magyar szó sem,
amit azóta is mindenki ért,
csak senki nem beszéli,
képzeld,
a kóbor kutyákra is törvény mutogat,
bár ők ebből semmit nem értenek,
sajnálom, hogy már nem látod
az agyonművelt kertünket,
amit gyakran elönt az Ipoly*,
de soha nem tudtunk ezért
igazán haragudni a folyóra,
mert a medrében ragadt
mindkettőnk gyermekkora,
pedig már szinte nincs is keresztmetszete -
csak tükörképünket tükröző esőcsepp maradt,
amit a sok kiszáradt diófa árnyékol,
a templomot felújították,
szép torony fénylik rajta,
csakhogy még mindig ugyanaz az ülésrend,
s az éghajlat sem lett benn melegebb,
emlékszel mennyire fáztunk ott?
hogy mennyire haragudtál érte,
ha meglátszott?
még a vasárnapi ebéd közben is
ettől remegett a kanalam,
s ahogy láttam, neked is,
azóta már nem remegünk szinkronban,
nem borozunk a fa alatt,
és nem szedjük a dinnyéket éretlenül,
nem hallgatjuk a hangosbemondót,
és amióta nem vagy,
már a politika sem érdekel - annyira,
viszont maradt a vasárnap,
s eltelik a szent mise,
van úgy, hogy éretted is,
nem haza sietek,
hanem hozzád