Lennert Móger Tímea: Lakatlan házak lakói

Nő, férfi nélkül

Hány nyárnak kell elmúlnia, amíg az idő megáll? Ott találja magát a kezdeteknél és semmit nem bán. Elhagyók és elhagyottak (f)eltűnnek az időben. Az idő folyama lemossa a púdert és újból fel kell vinni az arcra. Szerette a púderecset érintését. Így kellene egymást és magunkat szeretni. Ezzel a gyöngédséggel fordulni az agyunk felé. Aztán egy drótmosogató szigorúságával a szívünknek esni. Nekiesni a tisztogatásnak.

– Az október alkalmas az újjászületésre – mondta, és behúzta a redőnyöket. Nem akarta látni a látnivalót. A napsütötte levélerezetek után a szürke aszfalt új színben tüntette fel a színeket. Nyirkos és forró kontrasztja. Hazahívja, mégis kifelé tart a házból, amelyben felnőtt. A kert apró, színes virágainak hervadhatatlanságát már nem igazolja semmi. A lakók könnyűek, mint az egész éven át megkeresett nyaralás fénye. Nem hitte, hogy bárki az.

– Nem hittem, hogy bárki vagyok – mondta beletörődéssel.

Úgy gondolta, a szerelem lényege, hogy megismételhetetlen. Hegy a vízparton. Ezért keressük. Ahogyan a megbánást is. Mindig azt bánjuk, amit nem tettünk meg. A tényeknek sokszor semmi köze a valósághoz. A káros szenvedélyek pedig az élet elviselhetetlenségéről árulkodnak. Valamilyen fogódzó mindig kell mindenkinek. A sport lett az új szer. Hazafutunk. Otthon (f)élünk. Ha lebontódik a környezet, kikezdi a házat is. A mézeskalácsházakat megeszi az éhes- édesszájú idő. Kikapált muskátlik. Kiherélt lovak. Felszántott udvarok. Új tető kell. Lenne miért maradni. Férfit mindenhol találni. Itt is volna valaki, akire főzhetne és moshatna. Természetes rendet (rak)hatna az életében. Természetes nincs. Ahogyan természetes nők nincsenek. Nem is nők, termeszek. A nőnek a teste a mindene. Elvárják, hogy testben legyen. Legyen húsos vagy csontos, csak a test (sz)ámít. És a státusz. A ház körül csak azt a nőszemélyt tűrték meg, aki valakinek a jegyese, a felesége vagy az özvegye. Lényegében reked meg a társas házlakók élete. Ülnek egy tornácon, az éttermekben, főzetik a kedvenc ételeiket. Az illatok és ízek azonban nem feledtetik a kiüresedett élet terhét. Mindenük megvan, de a világmindenség tárgyai és halmozása kevés. Az eléghez. A nőnek súlyos lesz továbbhordozni a testét. Súlyossá válik a melle és a feneke. A férfiak farka megereszkedik. A hasuk megnő. Szalonna és cukros kenyér. Elődei, a ház régi lakói nem gondoltak az elhízással. Az éhezéstől féltek. Attól, hogy beomlik a nádtető. Ha álmukban vagy szeretkezés közben, az a jobbik eset. Akkor megvédi őket a „dunyha”. A „magoságy” távol van a földtől, éghez közeli.

– A múlt, őseim hite úgy köszön vissza belém, akár egy előző élet értékei. A fiatalság (sz)épsége, a jövő képessége – ilyesmit soha nem mondana ki hangosan.

Magában érleli a bölcselkedést, amely nem vezet sehova, vagy ha mégis, talán vissza a házba. Ott az idő végre visszaszerezhetné érvényességét. A korok egymásra találnának az udvar hűvösében. Sem meleg, sem hideg, sem nappal, sem este: alkonyat.

Férfi, nő nélkül

– Érthetetlen, hogy valaki ne kívánja a tavaszt. Értem, hogy néha poshadt. Ahogy az erős napfényben megjelennek a legyek, a dongók. A földek visszaöklendezik a műtrágyát. Vannak még régi színek, maradtak. Emberek, földből valók – suttogja magának.

Nem telik meg tartalommal az élet. Ha nem vagy elég nagy veszélyben. A nemiségnek köze van a veszélyeztetettséghez. Mintha nőnek és férfinak folyamatosan tartania kellene egymástól. Attól, hogy egyik a másikát hazahívja vagy elkergeti.

A hangsúly a becsapódáson van. Érte még senki nem nyújtotta kezét, hogy a segítségét, a megmentést kérje. Mindössze érzéstelenítést akartak. Szájon át, szívbemarkolóan, meghagyva a velőt. Az erőt (?). Elhagyva őt. Vitték, amit lehetett. Ez véges ideig tarthat. Egy ember húsa és vére nem fogyasztható korlátlanul. Beindul az önvédelmi mechanizmus.

A bútorokat elhordják, értékesítik. A ház falait belepi a penész. Belül penész. Kívül moha. Eljátssza, hogyan aludt a „magoságyban”. A legmélyebben. Azóta, később, soha többé nem sikerült olyan pihentetően, mint a „dunyha” alatt. Fákat, falakat és bőrt fogyaszt az idő. Testek, színek és anyagok épülnek egymásra bennünk. Ezeket nem lehet megváltoztatni. A lélek építményeire nem vonatkozik az enyészet törvénye. Az ágyazásban a titok. Behunyja szemét és a „kicsi fehér meszelt szoba, falon függő Mária-kép” falvédő-klisé eggyé válik a jövő vágyálmaival. Nincs valóságosabb a múltnál. Ezt állapítja meg, majd elalszik. Mint egy imát vagy mantrát, úgy idézi meg minden este a múltbeli önmagát. ,,Dunyha” híján ez segíti, hogy másnap ép ésszel ébredjen. Kitapintsa a falakat, amelyek mentén építkezik. Kiskerteje lesz. Minden embernek van. Lesz benne árvácska. Hogy legyen mit kikapálni.

Gyerekként természetesen viszonyult a halálhoz. Ott ült – nádtető alatt, a ,,magoságy” mellett – a halott szomszéd ravatalánál. Segített az özvegynek a virrasztásban. Nem ijedt meg az elmúlás közelségétől, akkor sem, amikor utoljára érintette dédanyja imára kulcsolt, élettelen kezét. A nyolcvanhat éves, mindhárom három gyerekét eltemető öregasszony elmúlt lélegzetét lehelte még a szoba, amikor belépett. Mély szomorúság és szent megindultság tükröződött mindkét arcon. A halottén és a halált (f)elfedező utódén is.

Mind helyet kapunk egy házban, otthonunk földjében, majd az alatt. Jó esetben. Őrzi emlékünket a föld. Védettséget nyújt már életünkben is. Nem csak élelem, lélegzet. Kilégzés. Barna, kék, zöld, kép. Ütésnyom a lelken, amely sóhajjal végződik. Megkönnyebbülés. Megkockáztatja a kijelentést, mindenki csak otthon önmaga. Az ismerős tér nem emészti fel, hanem megsokszorozza az érzékelést. Az érzékeit, amelyek belülről fakadnak, amelyeket befogad. Minden más csak műsor, vendégszereplés. Természetesen: bele lehet élni magunkat a szerepbe. Volt már jó gyerek, rossz gyerek, hűséges és hűtlen világfi, tékozló fiú, megtért aggastyán. A végén, múltbeli üveggolyóként kihullanak zsebéből az aranypénzek. A papír, a „szívességbank”, a bitcoin ideje lejár. Az ember értékét ismét aranyban mérik. A világöregségben mindent felemészt az űri béke és újra gyúrják az emberformát, mint púdergolyókat, amelyekkel a kéz bevonja, megsimogatja az arcot. A (föld)felszín alatt.