Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Lennert Móger Tímea: Stanovnici nenastanjenih kuća (Lakatlan házak lakói Szerb nyelven)

Lennert Móger Tímea portréja
Fehér Illés portréja

Vissza a fordító lapjára

Lakatlan házak lakói (Magyar)

Nő, férfi nélkül

Hány nyárnak kell elmúlnia, amíg az idő megáll? Ott találja magát a kezdeteknél és semmit nem bán. Elhagyók és elhagyottak (f)eltűnnek az időben. Az idő folyama lemossa a púdert és újból fel kell vinni az arcra. Szerette a púderecset érintését. Így kellene egymást és magunkat szeretni. Ezzel a gyöngédséggel fordulni az agyunk felé. Aztán egy drótmosogató szigorúságával a szívünknek esni. Nekiesni a tisztogatásnak.

– Az október alkalmas az újjászületésre – mondta, és behúzta a redőnyöket. Nem akarta látni a látnivalót. A napsütötte levélerezetek után a szürke aszfalt új színben tüntette fel a színeket. Nyirkos és forró kontrasztja. Hazahívja, mégis kifelé tart a házból, amelyben felnőtt. A kert apró, színes virágainak hervadhatatlanságát már nem igazolja semmi. A lakók könnyűek, mint az egész éven át megkeresett nyaralás fénye. Nem hitte, hogy bárki az.

– Nem hittem, hogy bárki vagyok – mondta beletörődéssel.

Úgy gondolta, a szerelem lényege, hogy megismételhetetlen. Hegy a vízparton. Ezért keressük. Ahogyan a megbánást is. Mindig azt bánjuk, amit nem tettünk meg. A tényeknek sokszor semmi köze a valósághoz. A káros szenvedélyek pedig az élet elviselhetetlenségéről árulkodnak. Valamilyen fogódzó mindig kell mindenkinek. A sport lett az új szer. Hazafutunk. Otthon (f)élünk. Ha lebontódik a környezet, kikezdi a házat is. A mézeskalácsházakat megeszi az éhes- édesszájú idő. Kikapált muskátlik. Kiherélt lovak. Felszántott udvarok. Új tető kell. Lenne miért maradni. Férfit mindenhol találni. Itt is volna valaki, akire főzhetne és moshatna. Természetes rendet (rak)hatna az életében. Természetes nincs. Ahogyan természetes nők nincsenek. Nem is nők, termeszek. A nőnek a teste a mindene. Elvárják, hogy testben legyen. Legyen húsos vagy csontos, csak a test (sz)ámít. És a státusz. A ház körül csak azt a nőszemélyt tűrték meg, aki valakinek a jegyese, a felesége vagy az özvegye. Lényegében reked meg a társas házlakók élete. Ülnek egy tornácon, az éttermekben, főzetik a kedvenc ételeiket. Az illatok és ízek azonban nem feledtetik a kiüresedett élet terhét. Mindenük megvan, de a világmindenség tárgyai és halmozása kevés. Az eléghez. A nőnek súlyos lesz továbbhordozni a testét. Súlyossá válik a melle és a feneke. A férfiak farka megereszkedik. A hasuk megnő. Szalonna és cukros kenyér. Elődei, a ház régi lakói nem gondoltak az elhízással. Az éhezéstől féltek. Attól, hogy beomlik a nádtető. Ha álmukban vagy szeretkezés közben, az a jobbik eset. Akkor megvédi őket a „dunyha”. A „magoságy” távol van a földtől, éghez közeli.

– A múlt, őseim hite úgy köszön vissza belém, akár egy előző élet értékei. A fiatalság (sz)épsége, a jövő képessége – ilyesmit soha nem mondana ki hangosan.

Magában érleli a bölcselkedést, amely nem vezet sehova, vagy ha mégis, talán vissza a házba. Ott az idő végre visszaszerezhetné érvényességét. A korok egymásra találnának az udvar hűvösében. Sem meleg, sem hideg, sem nappal, sem este: alkonyat.

Férfi, nő nélkül

– Érthetetlen, hogy valaki ne kívánja a tavaszt. Értem, hogy néha poshadt. Ahogy az erős napfényben megjelennek a legyek, a dongók. A földek visszaöklendezik a műtrágyát. Vannak még régi színek, maradtak. Emberek, földből valók – suttogja magának.

Nem telik meg tartalommal az élet. Ha nem vagy elég nagy veszélyben. A nemiségnek köze van a veszélyeztetettséghez. Mintha nőnek és férfinak folyamatosan tartania kellene egymástól. Attól, hogy egyik a másikát hazahívja vagy elkergeti.

A hangsúly a becsapódáson van. Érte még senki nem nyújtotta kezét, hogy a segítségét, a megmentést kérje. Mindössze érzéstelenítést akartak. Szájon át, szívbemarkolóan, meghagyva a velőt. Az erőt (?). Elhagyva őt. Vitték, amit lehetett. Ez véges ideig tarthat. Egy ember húsa és vére nem fogyasztható korlátlanul. Beindul az önvédelmi mechanizmus.

A bútorokat elhordják, értékesítik. A ház falait belepi a penész. Belül penész. Kívül moha. Eljátssza, hogyan aludt a „magoságyban”. A legmélyebben. Azóta, később, soha többé nem sikerült olyan pihentetően, mint a „dunyha” alatt. Fákat, falakat és bőrt fogyaszt az idő. Testek, színek és anyagok épülnek egymásra bennünk. Ezeket nem lehet megváltoztatni. A lélek építményeire nem vonatkozik az enyészet törvénye. Az ágyazásban a titok. Behunyja szemét és a „kicsi fehér meszelt szoba, falon függő Mária-kép” falvédő-klisé eggyé válik a jövő vágyálmaival. Nincs valóságosabb a múltnál. Ezt állapítja meg, majd elalszik. Mint egy imát vagy mantrát, úgy idézi meg minden este a múltbeli önmagát. ,,Dunyha” híján ez segíti, hogy másnap ép ésszel ébredjen. Kitapintsa a falakat, amelyek mentén építkezik. Kiskerteje lesz. Minden embernek van. Lesz benne árvácska. Hogy legyen mit kikapálni.

Gyerekként természetesen viszonyult a halálhoz. Ott ült – nádtető alatt, a ,,magoságy” mellett – a halott szomszéd ravatalánál. Segített az özvegynek a virrasztásban. Nem ijedt meg az elmúlás közelségétől, akkor sem, amikor utoljára érintette dédanyja imára kulcsolt, élettelen kezét. A nyolcvanhat éves, mindhárom három gyerekét eltemető öregasszony elmúlt lélegzetét lehelte még a szoba, amikor belépett. Mély szomorúság és szent megindultság tükröződött mindkét arcon. A halottén és a halált (f)elfedező utódén is.

Mind helyet kapunk egy házban, otthonunk földjében, majd az alatt. Jó esetben. Őrzi emlékünket a föld. Védettséget nyújt már életünkben is. Nem csak élelem, lélegzet. Kilégzés. Barna, kék, zöld, kép. Ütésnyom a lelken, amely sóhajjal végződik. Megkönnyebbülés. Megkockáztatja a kijelentést, mindenki csak otthon önmaga. Az ismerős tér nem emészti fel, hanem megsokszorozza az érzékelést. Az érzékeit, amelyek belülről fakadnak, amelyeket befogad. Minden más csak műsor, vendégszereplés. Természetesen: bele lehet élni magunkat a szerepbe. Volt már jó gyerek, rossz gyerek, hűséges és hűtlen világfi, tékozló fiú, megtért aggastyán. A végén, múltbeli üveggolyóként kihullanak zsebéből az aranypénzek. A papír, a „szívességbank”, a bitcoin ideje lejár. Az ember értékét ismét aranyban mérik. A világöregségben mindent felemészt az űri béke és újra gyúrják az emberformát, mint púdergolyókat, amelyekkel a kéz bevonja, megsimogatja az arcot. A (föld)felszín alatt.



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttps://www.magyarszo.rs

Stanovnici nenastanjenih kuća (Szerb)

Žena, bez muškarca

Da bi vreme stalo, koliko leta treba da prođe? Nađe se baš na početku i ništa joj nijej krivo. Naziru se u vremenu oni koji napuštaju i napušteni. Spere pudera tok vremena i ponovo treba na lice naneti. Doticaj kičice za puder stvarno je volela. Ovako bi trebalo jedan drugog i sebe voleti. Sa takvom nežnošću prema našem mozgu okrenuti se. Potom sa strogošću žičanog ispirača nanavaliti na srce. Navaliti na čišćenje

– Oktobar je prikladan za ponovo rođenje – rekla je i  zastore spustila. Što je za videti nije htela videti. Posle ozarenih žila listova boje sivi asfalt je u drugačijim bojama prikazao. Kontrast vlažnog i vrućeg. Kuća ju zove, ipak kuću, u kojoj je odrasla polako napušta. Neprolaznost sitnog, šarenog cveća vrta više ništa ne potvrđuje. Stanari su lepršavi kao i sjaj letovanja što je tokom godine zarađeno. Nije vreovala da je bilo ko taj.

– Nisam verovala da sam bilo ko – rekla je rezignirano.

Mislila je da je suština ljubavi neponovljivost. Brdo na obali neke vode. Zato je tražimo. Kao i pokajanje. Uvek žalimo za onim što učinili nismo. Činjenice koji put nikakve veze nemaju sa stvarnošću. A štetni poroci pak na nepodnošljivost života ukazuju. Nešto u što se može uhvatiti, svakome je potreban. Kao nova sprava tu je sport. Kući trčimo. Kod kuće živimo/strepimo. Ako se okolina poruši biće i kuća načeta. Kuće od medenjaka halapljivim- slatkim ustima vereme poždere. Iskopane muškatle. Uškopljeni konji. Preorana dvorišta. Potreban je nov krov. Bilo bi razloga ostati. Muškarca bilo gde se može naći. I ovde bi se našlo neko, kome bi mogla kuhati i prati. Naravno mogao bi njen život srediti. Naravno takvog nema. A naravno nema ni takvih žena. Nisu ni žene, termiti. Telo žene je sve, što poseduje. Očekuju da bude u telu. Bilo da je mesnat ili košćat, samo telo (nad)vlada. I status. U kući su samo onu žensku osobu podnosili, koja je bila nečija zaručnica, supruga ili udovica. Društven život ukućana u suštini se raskida. Sede na nekoj terasi, u restoranima, zahtevaju da im se omiljeno jelo pripremi. Ali teret ispražnjenog života mirisi i okusi niće potisnuti. Ama baš sve imaju, ali ni gomilanje predmeta sveta nije dovoljno. Za dovoljno. Ženi dalje nošenje vlastitog tela pretežak teret je. Teški su postali njene grudi a i stražnjica. Udovi muškaraca omlohave. Trbusi im narastu. Slanina i hleb sa šećerom. Preci, stari stanari na debljanje nisu mislili. Od gladi su strahovali. I da će se krov od trske srušiti. Ako u snu ili tokom vođenja ljubavi, to je bolji slučaj. Onda će ih „dunja” zaštititi. Krevet „na visokim nogama” je daleko od zemlje, blizu je nebu.

– U meni prošlost, vera mojih predaka poput vrednosti prijašnjeg života odzvanja. Moć budućnosti je lepota mladosti – tako nešto naglas nikad ne bi rekla.

U sebi sazreva mudrovanje koja nigde ne vodi, a ako ipak, možda nazad u kuću. Tamo vreme konačno bi svoju vrednost mogao povratiti. U hladu dvorišta vekovi bi se sporazumeli. Nije ni toplo, ni hladno, nije ni dan, ni noć: suton.

Muškarac, bez žene

– Neshavatljivo je da neko proleće ne želi. Shvatam da je ponekad ustajao. Kad na jakom suncu muve i zumzare se pojavljuju. Zemlja veštačko đubrivo povraća. Stare boje još postoje, ostale su. Ljudi, iz zemlje narasli – sama sebi šapuće.

Život sadržajem se ne puni. Ako nisi u dovoljno velikoj opasnosti. Spolnost je povezana sa izloženošču opasnosti. Kao da žena i muškarac jedna od drugog neprestano mora bajati se. Od toga da jedna drugog kući pozove ili otera.

Naglasak je na podvali. Njoj ruku još niko nije pružio da bi pomoć tražio, spas molio. Svega anesteziju su želeli. Preko usta, srcedrapajući, srž netaknuvši. Snagu (?). Napustivši nju. Nosili su, šta god su mogli. To samo određeno vreme može trajati. Meso i krv jednog čoveka bezgranično ne može trošiti. Mehanizam samoodbrane se budi.

Nameštaj odnesu, unovče. Zidove kuće buđ prekriva. Unutra buđ. Izvana mahovina. Odigra, kako je u krevetu sa „visikim nogama” spavao. Duboko. Od onda, kasnije, nikad više tako smireno, kao ispod „dunje” nije uspeo. Vreme stabla, zidove i kožu troši. U nama tela, boje i materije u slojevima se gomilaju. Ove promeniti nemoguće je. Na građevine duše zakon trošnosti ne odnosi. Tajna je u prostiranju kreveta. Zatvori oči i „na zidu višeća slika Marije male, belo krečene sobe” zidnog saga stopi se sa žudnjama iz snova budućnosti. Od prošlosti ništa nije stvarnija. To konstatira, pa zaspi. Sebe iz prošlosti svako veče kao neku molitvu ili mantru priziva. U nedostatku „dunje” to mu pomaže da se ujutro sa zdravim razumom budi. Zidove ispipava uz kojih gradi. Imaće mali vrt. Svako ima. Biće unutra maćuhice. Da bi se moglo nešto iskopati.

Kao dete smrt je prirodno prihvatio. Tamo je sedeo – ispod krova od trske, pored kreveta sa „visokim nogama” – pokraj odra mrtvog suseda. Pomogao je udovici u bdenju. Od blizine svršetka nije se uplašio, čak ni tad ne, kad je na molitvu skrštenu, beživotnu ruku prababe poslednji put dotaknuo. Soba je još dah osmdeset šestogodišnje starice koja je svoje troje dece sahranila dahtao, kad je ušao. Na oba lica duboka žalost i sveta ganutost je vibrirala. I na mrtvacu i na potomku ko je smrt otkrio.

Svi mi u jednoj kući svoje mesto dobijemo, u zemlji našeg doma, pa ispod. U povoljnom slučaju. Zemlja čuva naše uspomene. Utočište pruži još za vreme našeg života. Nije samo hrana, dah je. Disanje. Braun, plava, zelena, slika. Na duši trag udarca koja uzdahom se završava. Olakšanje. Reskira izjavu, svako samo kod kuće je svoj. Poznat prostor ga ne proguta, opažanje umnogostruči. Osetila, koje iznutra izviru, koje prihvaća. Sve ostalo je samo program, gostovanje. Naravno: moguće je da u datu ulogu uživimo. Bilo je već dobro dete, zločesto dete, veran i neveran vrkoč, razmetan mladić, pokajen starac. Na kraju, poput staklenih kugli prošlosti zlatnici mu iz džepa ispadaju. Vreme papira, „uslužne banke”, bitkoina je prošlo. Vrednost čoveka opet zlatom se meri. U zaostavštvini sveta mir svemira sve proguta te formu čoveka ponovo formira, kao kugle pudera, kojima ruka lice prevlači, gladi. Ispod površine (zemlje).



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttps://feherilles.blogspot.rs/

minimap