Márai Sándor: Land...Land... (Föld...Föld... Angol nyelven)

Az első orosz katonával néhány hónappal később, 1944 karácsonyának másodnapján találkoztam. Fiatal ember volt, azt hiszem, fehérorosz; jellegzetesen szláv arc, széles pofacson­tokkal, szőke hajzattal, melynek egy tincse kilógott a szovjet­csillaggal megjelölt, sisakszerűen hegyes prémkucsma alól. Lovon nyargalt be a falusi községháza udvarára, kezében géppisztollyal; nyomában két idősebb, szakállas, komor képű közlegény lova­golt. A fiatal ember reámfogta a fegyvert és megkérdezte:

— Ki vagy?

Azt mondottam, író vagyok. Álltunk a hóban, a lovak nyerí­tettek és gőzös párával lehelték ki tüdejükből a fáradtságot. Mint az orosz lovasok általában, ez a fiú is kitűnően lovagolt, de nem kímélte a lovat: vágtatás közben az orosz lovas nem emeli fel testét a nyeregben, felsőteste egész súlyával lenyomja az állatot, csaknem mozdulatlanul tapad a lovas teste a lóhoz. Vágta után a lovak megtorpantak, nyihorásztak és lihegtek. A fiú nem értette válaszom és megismételte a kérdést. Most —érthetőbben, tagolva a szót, — ezt mondottam: ,Piszatyel." Nem tudtam oroszul, de ezt a szót megtanultam, mert híre járt, hogy az oroszok nem bántják az írókat. És csakugyan, a fiú most elmosolyodott. Fiatal, büszke, gyermekesen haragos, piros­pozsgás arca megvilágosodott a mosolytól.

— Harasso — mondta. — Igyí damoj!

Leugrott a lóról és a községháza felé sietett. Megértettem, hogy elbocsátott és hazamehetek. Az orosz lovas járőrtársai nem figyeltek reám. Átsiettem a havas kerten és elindultam az országúton, a falusi ház felé, ahol akkor már nyolcadik hónapja laktam, az erdő szélén. Afféle senki-földjén állott ez a ház, nagy kertben, egy félig-falu, félig-nyaralóhelyszerű település határán. Ebben a nyolc hónapban mindvégig menekülők és bújdosók között éltem. Az erdőszéli szállás helyes választásnak bizonyult: a németek ebben az időben éppen úgy nem dugták ide az orru­kat, mint a magyar nácik és az új, embervadászatra betanított nyilaskeresztes karhatalmi személyiségek.

I encountered my first Russian soldier several months lator, on the second day of Christmas 1944. He was a young man, a White Russian, I believe; he had a typically Slavic face, with wide cheek­bones, and blond hair, with a lock sticking out from undor a fur cap pointed like a helmet and markod by the Soviet star. He galloped into the courtyard of the village's parish hall, a sub-machine gun in his hand; in his wake rode two older, bearded, sombre-faced privates. He levelled his weapon at me and asked:

"Who are you?"

A writer, I told him. We stood in the snow, the horses exhaling their fatigue from their lungs in steamy puffs. Like Russian soldiers generally, this one rode magnificently but did not spare his horse; when galloping, the Russian horseman does not raise his body in the saddle, the entire weight of his upper body bears down on the horse,
cleaving almost immovablyto his mount.After galloping, the horses came to a dead stop, neighed and snorted.The young soldier didn't understand my reply and repeated the question. Now - more distinctly, breaking the word into  syllables - I said: "Pisatiel." I didn't know any Russian, but I had learned this word because the rumour was that the Russians do not harm writers. And, in fact, the youth did break into a smile. The smile brightened up his young, proud, boyishly angry, niddy-cheeked face.

"Kharasho," he said. "Idi domoi."

He jumped off his horse and rushed towards the parish hall. I understood he had dismissed me and I could go homo. His comrades paid no attention to me. I hurried across the snow-covered yard and startod out on the highway for the village house on the edge of a forest where I had been living for eight months. The house stood ina sort of no man's land, in a large garden, on the border of a settlement made up of half-village and half-summer places. I lived with escapees and refugees throughout these eight months. The lodgings on the forest's edge proved to be a proper choice. At this time, the Germans no more stuck their noses here than did the Hungarian Nazis and members of the new Arrow Cross squads trained to conduct man­hunts.