Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Márai Sándor: Terra...Terra... (Föld...Föld... Olasz nyelven)

Márai Sándor portréja
Cikos Ibolja portréja

Vissza a fordító lapjára

Föld...Föld... (Magyar)

Az első orosz katonával néhány hónappal később, 1944 karácsonyának másodnapján találkoztam. Fiatal ember volt, azt hiszem, fehérorosz; jellegzetesen szláv arc, széles pofacson­tokkal, szőke hajzattal, melynek egy tincse kilógott a szovjet­csillaggal megjelölt, sisakszerűen hegyes prémkucsma alól. Lovon nyargalt be a falusi községháza udvarára, kezében géppisztollyal; nyomában két idősebb, szakállas, komor képű közlegény lova­golt. A fiatal ember reámfogta a fegyvert és megkérdezte:

— Ki vagy?

Azt mondottam, író vagyok. Álltunk a hóban, a lovak nyerí­tettek és gőzös párával lehelték ki tüdejükből a fáradtságot. Mint az orosz lovasok általában, ez a fiú is kitűnően lovagolt, de nem kímélte a lovat: vágtatás közben az orosz lovas nem emeli fel testét a nyeregben, felsőteste egész súlyával lenyomja az állatot, csaknem mozdulatlanul tapad a lovas teste a lóhoz. Vágta után a lovak megtorpantak, nyihorásztak és lihegtek. A fiú nem értette válaszom és megismételte a kérdést. Most —érthetőbben, tagolva a szót, — ezt mondottam: ,Piszatyel." Nem tudtam oroszul, de ezt a szót megtanultam, mert híre járt, hogy az oroszok nem bántják az írókat. És csakugyan, a fiú most elmosolyodott. Fiatal, büszke, gyermekesen haragos, piros­pozsgás arca megvilágosodott a mosolytól.

Harasso — mondta. — Igyí damoj!

Leugrott a lóról és a községháza felé sietett. Megértettem, hogy elbocsátott és hazamehetek. Az orosz lovas járőrtársai nem figyeltek reám. Átsiettem a havas kerten és elindultam az országúton, a falusi ház felé, ahol akkor már nyolcadik hónapja laktam, az erdő szélén. Afféle senki-földjén állott ez a ház, nagy kertben, egy félig-falu, félig-nyaralóhelyszerű település határán. Ebben a nyolc hónapban mindvégig menekülők és bújdosók között éltem. Az erdőszéli szállás helyes választásnak bizonyult: a németek ebben az időben éppen úgy nem dugták ide az orru­kat, mint a magyar nácik és az új, embervadászatra betanított nyilaskeresztes karhatalmi személyiségek.



FeltöltőBenkő Márti
Az idézet forrásaonline

Terra...Terra... (Olasz)

Incontrai il primo soldato russo, qualche mese più
tardi, al’indomani di Natale del 1944. Era giovane,
probabilmente bielorusso, un viso tipicamente slavo,
con zigomi larghi, capelli biondi, di cui un ciuffo
spuntava da sotto il colbacco di pelliccia, che aveva
una forma appuntita, con sopra la stella sovietica.
Entro galoppando nel cortile del palazzo comunale,
nelle mano una mitragliatrice, presso a lui
cavalcavano due più anziani, barbuti soldati semplici,
col viso accigliato. Il giovane mi puntò l’arma adosso
e domandò:
- Chi sei?
Dissi che ero uno scrittore. Stavamo fermi nella neve,
i cavalli nitrivano e col vapore esalavano la stanchezza
dai polmoni. Come solitamente tutti i cavalieri russi,
anche questo ragazzo cavalcava valentamente, non
risparmiando il cavallo, durante la cavalcata il cavaliere
russo non alza il corpo nella sella, con tutto il peso
della parte superiore del corpo schiaccia il cavallo.
Dopo la corsa, i cavalli si son arrestati, nitrivano e
sbuffavano. Il ragazzo non aveva capito la mia risposta,
e ripeté la domanda. Ora più chiaramente scandendo
la parola gli dissi: “Piszatyel.”Non parlavo il russo,
ma questa parola l’avevo imparato, perché si era
sparsa la voce che i russi trattano bene i scrittori.
Il suo giovane viso orgoglioso e accigliato si schiari
con un sorriso rubicondo.

- Harasso – mondta. - Igyi damoj. –

Saltò giù dal cavallo e si affretto a raggiungere il

palazzo comunale. Capì che mi aveva congedato
e me ne andai a casa. I compagni del cavaliere russo
non mi badarono. Mi affrettai attraverso il giardino
nevoso e mi incamminai sulla strada maestra verso
la casa nel paesino, a ridosso del bosco, dove vivevo
ormai da otto mesi. La casa stava su una specie di
terra di nessuno, nel mezzo di un grande giardino,
al confine tra un mezzo- paese e un mezzo-
insediamento turistico. In quest’otto mesi ho vissuto
sempre tra i profughi ei fuggiaschi. La sistemazione
a ridosso del bosco si rivelò una scelta giusta:
i tedeschi non misero mai un piede qui,come
d’altronde non lo fecero i nazisti ungheresi e i nuovi,
per la caccia all’uomo adestrati fascisti, personaggi
della forza pubblica.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap