Az esernyő és Szent Péter
Igen, a Jézus elé térdepelt le a pap. A Jézushoz fordult – a mi urunkhoz, a
Jézushoz.
Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt. Az
Istenről nem tudom milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerősöm és mindenkinek
ösmerőse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még az arczát is ösmerem.
Nem az tölti el lelkemet megnyugvással, hogy ő uram nekem, de az, hogy ismerősöm.
Kétezer évnek előtte élt ezen a földön egy ismerősöm, milyen világot összekapcsoló
gondolat! Az akkori emberekből és az utánok valókból is por lett, a porból fű
lett, a fűből tudja Isten mi lett, de ő, az én ismerősöm, mindig élt, mindig
volt és mindig lesz.
Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arczok mások, az
állatok is mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más, már azt kell hinnem,
kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és magányomban, hogy nem is ezen a
világon vagyok többé, mikor egyszerre valamely emberlakta telep szélén elémbe
bukkan egy kereszt és azon egy sebektől vérző pléhember, az én ismerősöm.
Ah, itt van ő! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egyedül és nem vagyok
elhagyatva. Letérdepelek előtte akkor én is és elmondom neki, épp úgy, mint
most ez a pap, hogy szívemet mi nyomja.
– Segíts meg engem, Uram Jézus – e gondolatollat terjeszté eléje János pap.
– Anyám meghalt, kis húgomat elhozták, nekem kell őt fölnevelnem. Szegény vagyok,
gyámoltalan vagyok, soha se tudtam, hogy egy gyermekkel mit kell csinálni. Ah,
adj mentő gondolatot Jézus! S hajítsd le kimeríthetetlen bőségszarudból az eszközöket,
hogy őt táplálhassam, gondozhassam. Tégy velem csudát, uram Jézus.
A pléhre festett Istenfiú mintha hallgatná az ima szavait, az árnyék és a fénysávok,
amik az ablakolcból, a falakból ő reá verődtek és ő rajta rezegtek, mintha az
ő arczának a nyilatkozásai volnának, mintha ő mosolyogna sok szenvedései közepett
és integetne a fejével:
– Jól van, jól van. Mindent tudok. Majd közbe avatkozom.
Sokáig imádkozott így elmerülve, ujra meg ujra kezdve, észre sem vette, hogy
ezalatt, mint ahogy őszkor gyakran megtörténik, a tikkasztó, szinte természetellenes
meleg után hirtelen beborul az ég, fekete felhő jő, vihar keletkezik. Mikor
kilépett a templomajtón, óriási záporeső zuhogott. A falu mögötti hegyekről
szilajan nyargalnak le a vízzel megtelt patakok s a barmok bőgve szaladgálnak
az utczákon.
Jánost a rémület fogta el.
– A gyermeket ott hagytam az eszterhaj alatt. Jaj, annak vége van!
Mint az őrült rohant a lakóháza felé s igen elcsodálkozott a látványra, amely
előtte kitárult.
A kosár ott állt még most is. A gyermek a kosárban ült és a lúd az udvarban
szaladgált s az eső zuhogott egyre, zuhogott az eszterhaj alá is, patakban folyt
ott is az esővíz, de a gyermek szárazon maradt, sértetlenül, mert egy hatalmas,
fakó, piros szövetű esernyő volt a kosár fölé borítva. Folt hátán folt volt
már az esernyőn, az alján is alig lehetett felismerni az apró virágos csíkot,
mely köröskörül futott, régi időknek divatja szerint.
A fiatal pap hálás szemeket vetett az égre s fölkapván a gyermeket a kosárból,
összecsókolta és bevitte az esernyő alatt a szegényes szobákba.
A gyermek szemei most ki voltak nyitva, kékek voltak és bámészan tekintettek
a papra.
– No ez nagy szerencse, – mormogta a pap – hogy ez a gyermek át nem ázott, úgy
áthűlhetett volna, hogy bele is hal, tekintve, hogy nem tudnék rá száraz ruhácskát
adni.
De honnan kerülhetett föléje ez az esernyő? Megfoghatatlan! Glogován nincsen
esernyője senkinek. A szomszéd házakban a parasztok barázdákat ástak az udvarokon,
hogy azokon a víz lefolyjon. A tisztelendő úr sorba kikérdezte.
– Nem látták-e, hogy volt valaki a gyermek mellett?
A gyermeket látták, de mellette tudtukkal senki sem fordult meg.
Az öreg Adamecz Mátyásné, ki a mezőről menekült haza, lepedőt borítva a fejére,
látta, hogy valami vörös gömbölyű épen akkor ereszkedett alá az égből. Kővé
változzon át mindjárt, ha nem így van (már tudniillik Adameczné mondja), hogy
a szűz Mária maga eresztette le azt a szerszámot az árva védelmére.
Ostoba fecsegés az Adamecznéé! Adameczné szeret felhörpenteni a garatra, nem
csoda, ha többet lát, mint kellene. A multkor nyáron is, Péter-Pál éjszakáján
megnyílt előtte a menny, hallotta énekelni az angyalok seregét s látta őket,
amint proczesszióval járulának Isten ő szent felsége elé, ki karbunkulus trónján
ült. Otk ment a proczesszió népség között az ő harmadéve elhalt unokája, Plachta
Jankó is gyolcs gatyácskájában, veres mellénykéjében (melyet maga Adameczné
varrt annak idején) s a közelebbi évtizedben elhalt glogovaiak közül is megpillantott
néhányat, amint ott lépkedenek a mennyei énekszó mellett, lassan, ünnepélyesen,
szakasztott azokban a ruháikban, amelyekben eltemettetének.
Képzelhetni, hogy Péter-Pál napja után, mihelyest a látomány híre szétment,
mennyire kapós volt a szent szent özvegy: sorba jövének hozzája, kiknek elhalt
kedveseik vagynak a föld alatt, nem látta-e azokat fent az égben? Hát az én
lányomat? Hát az én apuskámat? Hát az én szegény uramat?
Hitték, mert van benne valami észszerű, hogy Adamecznénak többet megmutatnak
a mennyei hatalmak, mint akit más anya szült. Mivelhogy az Istenben boldogult
apjával, Flinta Andrással, aki nagy tolvaj hírében állott, valóságos csuda történ.
Midőn a glogovai temetőből országútnak szakítottak el egy darabot most nyolcz
éve, felásták a sírját, hogy újba tegyék át s megnézvén az öreget, csodálkozva
látták, hogy szakálla nőtt a sírban, noha halálakor, öt tanu bizonyítja, szép
tisztára megborotválta Gundros Tamás, a tehénpásztor.
Hát, hogy az öreg Flinta most az égben van, az annyi, mint kétszer kettő s ha
ott van ő kigyelme, amilyen ravasz imposztor volt, bizony nyitva hagyja némelykor
az ajtót egy kis bekukkanásra az ő Agnisa leányának…
Igaz ellenben, hogy Kvapka Pál, a harangozó, mást állít. Kvapka Pál azt mondja,
hogy mikor a vihar kitörésekor a felhők ellen harangozott, amint egy piczinyt
hátrafordult, egy vén zsidóforma alakot látott czammogni az úton a parókia irányában
s annak a kezében volt az a piros, óriás vászontányér, melyet a tisztelendő
úr a kosáron talált. Kvapka természetesen nem sokat ügyelt a dologra, mert álmos
is volt, a szél is verte képébe a port, csak úgy homályosan emlékszik, de amire
emlékszik, arra esküt is merne tenni (pedig Kvapka Pál szavahihető ember).
Ezt a zsidóforma alakot mások is látták. Öreg volt, hosszú, őszbajú, meghajlott
hátú, a fogantyújánál malaczfark módjára kunkorodó bot volt a kezében. A Pribilék
kútjánál a szél lekapta a kalapját a fejéről s egy akkora fehér kopaszságot
lehetett a fejebúbján látni, mint egy kantár-karika.
– Akármi legyek, – mondotta az egyházfi (ő látta így, kalap nélkül) – ha nem
úgy nézett ki, mint a templomi képek között a szent Péter. Szakasztott olyan
volt, csak épen a kulcsok hiányoztak a kezéből.
A Pribilék kútjától átcsapott egyenest a Stropov István luczernásának, ahol
is a Krátkiék kajla tehene, mely oda beszabadult, fel akarta öklelni az öreg
zsidót, mire az a botjával megütötte s azóta a tehén (kérdezzék meg kendtek
a Krátki familiától) tizennégy itcze tejet ad naponkint. Azelőtt istenes volt,
ha négyet adott.
A falu legvégén meg is szólította a molnár szolgálóját, hogy merre visz az út
Lehotára. Az Erzsi leány megmondta neki, mire megindult a kitaposott gyalogúton
fel a hegynek. Úgy rémlik most utólag Erzsinek, hogy aligha ott nem volt feje
körül, amint ment, a fénykarika is...
Hát persze, hogy a szent Péter volt! Miért is ne lett volna? Hiszen eleget járt,
eleget csütlött-botlott itt azelőtt Krisztus urunkkal. Maradt is annyi krónika
az itt viselt dolgairól, hogy a századik emberöltő is meséli még. S ami egyszer
nem volt lehetetlen, másodszor is megtörténhetik. Fülből fülbe szállott a csodás
hír a faluban, hogy a pap kis húgocskájának egy vászonsátrat küldött le az Úr
a nagy felhőszakadás óráján, hogy meg ne ázzék. Magát az öreg szent Pétert szalasztotta
le az árvák és gyámoltalanok képviselője.
Bezzeg lett erre jó dolga a gyermeknek. Legott divatba jött. A falu öreg asszonyai
neki gyürkőztek nosza hamar kalácsot dagasztani, tejbe kását főzni, mákos patkót
sütni, hogy a kis jövevénynek vihessék. Alig győzte a tisztelendő úr az ajtót
nyitogatni, napközben olyan sűrűn hordták hótiszta szakajtókendőkkel betakart
tálakban a sok finomabbnál finomabb elemózsiát. János pap ámult-bámult, amint
egyre jöttek.
– Jaj, lelkem tisztelendő úr, egy kis nyalánkságot hoztam. Azt hallottuk, hogy
a kis húga megjött, hát azt gondoltam, hogy jól fog neki esni egy-két ízes falat.
Bizony lehetne különb is, de hát aminő telik szegény embertől. A szívünk kitűnő,
lelkem tisztelendő úr, de a lisztünk bizony nem mundliszt, az a zsivány molnár
megégette egy kicsit, már azt a részét legalább, amit el nem lopott belőle a
gyehennára való. Szabad a kis angyalkát meglátni? Jaj, azt mondják, hogy valami
remek jószág.
A tisztelendő úr hogyne engedte volna meg, hogy sorba odajáruljanak a csepp
Veronka elé, simogassák, beczézgessék, összefalják-nyalják. Némelyik még a lábacskáját
is megcsókolta.
A pap gyakorta elfordult, hogy észre ne vegyék hívei a könnyeket, amik elérzékenyülésében
a szemeiből kiszivárogtak s amellett a lelkiismeret is mardosta, szemrehányásokat
tett magának:
– Mennyire félreismertem ezeket az embereket. A kerek világon nincsen jobb nép,
mint a glogovai, s hogy szeretnek! Bámulatos, mennyire szeretnek!
Őreg uzsonna táján előjött Adameczné is, aki pedig nem sokba nézte eddigelé
az új tisztelendőt s aki azon a réven, hogy az apja szakálla kinőtt a holta
után (ami által némileg a szentek közé keveredett), joggal vélt avatkozni az
egyház dolgaiba.
– Tisztelendő atyuska, – mondó – a gyermekhez valami gondviselőné kellene.
– Hát az bizony kellene, – szólt a pap elgondolkozva – de szegény az eklézsia.
– Szegény az ördög, – pattant fel Adameczné – mert lelke nincs. Nekünk pedig
van lelkünk, S végre is a tisztelendő úr nem tudja a leánykát sem felöltöztetni,
sem megmosdatni, sem a haját befonni. S aztán az enni kér napközben is, a kántornál
nem lehet kosztolni egy gyermekkel. Itthon kell főzetni, szent atyuskám. Azt
én mondom, az öreg Adameczné. A harangozó meg jó arra, hogy takarítson, de mit
értene a mamlasz egy gyerekhez.
– Igaz, igaz, de hol vegyem…
– Hol vegye? Hát nem vagyok én itt? Engem az Isten is papszakácsnénak teremtett,
minthogy már énbennem a gyanú meg nem botlik.
– Igen, igen, – ötölt-hatolt a pap – de honnan vegyem én a fizetését?
Adameczné a csípőjére ütött két oldalról a két tenyerével.
– Hagyja ezt kettőnkre, édes lelkem; én rám, meg az Istenre. Majd megfizeti
ő azt nekem az atyuska helyett. Még az este beállok a szolgálatba s elhozom
magammal az edényeimet is.
A pap egyre nagyobb bámulatba gurult. Hát még Urszinyi, mikor estefelé átjött
látogatóba s a pap elbeszélte neki a mai nap történetét, az Adameczné ajánlatánál
összecsapta a kezeit:
– Az Adameczné? Az az öreg boszorkány? Fizetés nélkül? Hogy majd az Isten fizet
meg érte? No János, ilyen csoda még nem történt, hogy glogovai ember készfizető
kezesnek az Istent fogadta volna el. Te valóban megbabonáztad ezeket az embereket.
A pap csak csendesen mosolygott s mély áhitat rezgett lelkében. Ő is érezte,
hogy csuda történt. Hiszen minden olyan rendkívüli, olyan megfoghatatlan. De
sejtette a változások forrását. Az ima, melyet a Jézushoz intézett a hideg templomi
kövön térdepelve, meghallgatást nyert odafönt. Jézus beszedte a glogovaiak önző
lelkét és mindeniknek a magáéból küldött. Jézus lehellete érzik az emberek arczán,
viselkedésén… Valóban csuda történt!
Az esernyőről forgalomba jött híreket részint nem hallotta, részint mosolygott
rajtok. Igaz, hogy nem értette, miképen került oda az esernyő, egy perczig csudálkozott
rajta, de aztán nem törődött vele s odatámasztotta egy szögletbe, ha tulajdonosa
jelentkeznék érte. Ámbár iszen össze-vissza nem ér öt garast.
Hanem a mai nap eseményei mindezzel ki nem merültek. Este villám gyanánt terjedt
el a hír, hogy Gongoly Mihályné, a glogoyai nábob neje belefúlt a Bjela Vodába,
mely a felhőszakadástól átkozottan megáradt. A szerencsétlen asszony át akart
menni a padlón, hogy a túlsó parton rekedt libáit visszahozza, vissza is hozta
már a gúnárt meg egy fekete bóbitást a hóna alatt, de mikor újra átment a másik
kettőért, valahogy megcsúszott a lába s belepottyant a tajtékozva nyargaló folyamba.
Uramfia, még reggel víz se volt benne, egy kecske is kiitta volna egyhuzomra
s délre már őrült folyammá dagadt s a szegény asszonyt, senki sem lévén a közelben,
örökre elnyelte. Keresték egész délután, hova lett, tűvé tettek érte csűrt,
padlást, pinczét, mikor aztán este Lehota mellett kivetette a víz a holttestét.
Ott bukkantak rá lehotai emberek, fölismerték s lóháton nyargalt ide az egyik
híradással Gongoly Mihályhoz.
A rémeset nagy izgatottságot keltett a községben. Az emberek csoportosan gyülekeztek
egyes porták elé:
– Hja, az Isten bir a gazdagokkal is!
Klincsok György bezörgetett a paphoz is.
– Nagy temetése lesz holnapután.
A harangozó betért, egy kupicza pálinkát remélve a hírért, a kántorhoz:
– No, kántor uram, – mondá – most szedje össze az eszét. Kövér halott van. Szép
versek fognak kelleni.
Harmadnap csakugyan megvolt a temetés. Régen volt már ilyen Glogován. Gongoly
uram a lehotai papot is elhozatta, hadd sirassa két pap, a koporsót Beszterczéről
hozták váltott lovakon; a keresztet elvitték Kopanyiczára, hogy az asztalos
befesse feketére, fehér betűkkel ráírván a megboldogult nevét és vízbe fúlásának
napját. Rengeteg nép volt, hátha még szép idő lett volna, de amint már éppen
megindult a pap teljes ornátusban a minisztránsokkal a halottas ház felé, hát
egyszere megint nagy záporeső kerekedék, mire vissza is szalasztotta Kvapkát.
– Menjen kend hamar és hozza el az esernyőt, az almárium mellé van támasztva.
Kvapka Pál bámész szemeket vetett a tisztelendőre. Tudta ő is, mi az az esernyő.
– Ej no, – mondá a pap türelmetlenül – azt a nagy vászonkarika formát értem,
amit a kis húgom kosara felett találtunk tegnapelőtt.
– Most már értem.
A tisztelendő úr, nehogy megázzék, behúzódott a Majgó Péterék eresze alá, míg
kis vártatva hozta az esernyőt a gyorslábú Kvapka, melyet ő tisztelendősége,
mindnyájok nagy bámulatára, kezének egyetlen mozdulatával kipeczkelt szélesre,
kerekre, hogy úgy nézett ki, mintha száz denevérszárny volna egymásba forrasztva.
Azután megfogván a nyelénél, felemelte a feje fölé s ment lassan, méltóságteljesen,
anélkül, hogy ázott volna, az esőszemek haragosan czupogtak-kopogtak a furcsa
alkotmányon, de a tisztelendő testéhez nem férhetvén, szép csendesen lefolytak
róla.
A temetésen is mindenki az esernyőt bámulta. Erről suttogtak egymással az asszonyoly
és a férfiak.
– Ezt hozta szent Péter!
Csak a kántor úr szép versei vonták el egy pillanatra a figyelmet, s feltört
a zokogás itt-ott a gyülekezet közt is, amint a legérzékenyebb búcsúszavakkal
szólaltatta meg a halottat:
Búcsúzom, búcsúzom felső alsó szomszédomtól,
Lajkó Pál komámtól, Klincsok György sógortól.
Lajkó Pál egész háza népe sírni kezdett, Klincsokné elragadtatva felkiáltott:
– Istenem, hogy bírta ilyen szépre kigondolni. Amely felkiáltás nagy animót
öntött a kántorba s följebb emelvén a hangját, még szebben, még érzékenyebben
szólongatta a halott nevében a többi ismerősöket és rokonokat. Nem maradt itt
talán egyetlen egy szem se szárazon.