Mirtse Zsuzsa: Netrológ

– egy valaha élt költő sírtalan táblájára

Szerettem volna a réged lenni,
erdőket bújva, gombát keresve
avar közt matatni, széllel bélelt
kabátban járni, éjjel szeretve.

Most csak a véged vagyok, ez maradt, 
a talált tárgyak osztálya bezárt,
egy néni kopogtat az ablakon,
menjek már, errefelé rég nem járt

az, akit keresek. Elveszített
éveket. Milyen színűek voltak,
kérdezi, hátha mégis… Soroljam.
A naptáramban az évek – holtak.

Volt kalandozós színű, koldus év,
szorosan fogod a kezem, viszel
messzi tájakra, ahol otthon vagy,
éhes vagyok, etetsz, nem kérdezel.

Aztán hazajönni, csavarogva,
stoppal, zsebünk alján némi homok,
a tengerpartról hoztuk, emlékszel,
szemünkben templomok, régi romok.

Tudja, keresek egy szűk évet is,
szinte a semmiből élünk megint,
kit érdekel, nevetünk, maradt még
kiflivég, élünk törvényünk szerint.

Hol őrzik azt az évet, amikor
színesben álmodunk? Te jól vagy már,
én még meg sem születtem. Milyen volt
akkor lenni, nélkülem? Itt nincs nyár

régóta. Hideg a szívem, kezem,
valahogy élek, jobb, ha nem látod.
Éjszaka gyakran azt képzelem, hogy
nappal van. Lehetett volna máshogy.

Egy hűvös kövön nyugtatom kezem,
rajta idegen név, nem ismerem.
Jó lenne, jó lenne réged lenni.
Lekéstelek. Elhinni sem merem.

Most csak a lehunyt, üres szemeddel -
egy sötét szobával beszélgetek