Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (2.)

Két nappal ezután, csütörtökön, mikor a füvészkertre ráborult az este, a kis hídon álló két őr egy sötét alak közeledtére fegyverbe lépett.
- Tisztelegj! - kiáltotta az egyik.
S erre mind a ketten égnek emelték ezüstös végű lándzsáikat, melyeken megcsillant a halvány holdsugár. A tisztelgés a vörösingesek vezérének, Áts Ferinek szólt, aki sietve haladt keresztül a hídon.
- Itt vannak mind? - kérdezte az őröktől. - Igenis, kapitány úr!
- Geréb is itt van?
- Ó volt az első, kapitány úr.
A vezér némán szalutált, mire az őrök ismét fejük fölé emelték lándzsáikat. Ez volt a vörösingesek fegyveres tisztelgése.
A sziget kis tisztásán akkor már összegyűltek volt az összes vörösingesek. Mikor Áts belépett közéjük, az idősebbik Pásztor elkiáltotta magát:
- Tisztelegj!
És a sok hosszú, ezüstpapíros végű lándzsa felugrott a fejek fölé.
- Sietnünk kell, fiúk - mondta Áts Feri, miután viszonozta a köszönést - mert egy kicsit elkéstem. Azonnal lássunk a dologhoz. Gyujtsátok meg a lámpát.
A lámpát sohse volt szabad addig meggyujtani, amíg a vezér meg nem érkezett. Ha a lámpa égett, az azt jelentette, hogy Áts Feri is a szigeten van. A fiatalabbik Pásztor meg gyujtotta a lámpát s a vörösingesek körbe lekuporodtak a kis fény köré. Senki nem szólt, mindenki a vezér szavát várta.
- Van valami jelenteni való? - kérdezte ez. Szebenics jelentkezett.
- Nos?
- Alássan jelentem, hogy a fegyvertárunkból hiányzik az a piros-zöld zászló, amit kapitány úr a Pál-utcaiaktól zsákmányolt.
A vezér összeráncolta a szemöldökét:
- A fegyverek közül nem hiányzik egy sem?
- Nem. Mint fegyvertáros, mikor idejöttem, megnéztem a romban a tomahawkokat és a dárdákat. Egytől-egyig mind ott volt, csak a kis zászló hiányzott. Azt ellopta valaki.
- Lábnyomokat láttál?
- Igen. Mint minden este, a törvény szerint, úgy tegnap is fölhintettem finom homokkal a rom belsejét, s mikor ma megvizsgáltam, találtam benne egy kis lábnyomot, amely a hasadéktól egyenesen abba a szögletbe vezetett, ahol a zászló volt s aztán a szöglettől kivezetett a hasadékig. Ott eltűnt a szemem elől, mert ott már kemény és gyepes a föld.
- A lábnyom kicsi volt?
- Igen. Olyan kicsi, hogy sokkal kisebb, mint a Wendaueré, pedig neki van köztünk a legkisebb lába.
Nagy csönd lett.
- Valami idegen járt a fegyvertárban - mondta a vezér. - Mégpedig Pál-utcai fiú volt.
Moraj futott végig a vörösingesek közt.
- Onnan sejtem, - folytatta Áts - mert ha valami más gyerek lett volna, elvitt volna a fegyverek közül is legalább egyet. De ez csak a zászlót vitte el. Valószínűleg megbíztak valakit a Pál-utcaiak, hogy a zászlójukat lopja vissza. Nem tudsz erről, Geréb?
Tehát Geréb már mint állandó kém szerepelt. Felállott:
- Nem tudok róla.
- Jól van. Leülhetsz. Utána fogunk járni. De most intézzük el a dolgunkat. Tudjátok, milyen szégyen esett meg rajtunk a multkor. Mialatt valamennyien itt voltunk a szigeten, az ellenség egy piros cédulát tűzött erre a fára. Nem tudtuk őket megfogni, olyan ügyesek voltak. Két idegen fiú után szaladtunk egészen a Tisztviselő-telepig és csak ott sült ki, hogy ők ok nélkül szaladtak előlünk, mi pedig ok nélkül szaladtunk utánuk. A cédula kitűzése nagy megszégyenítés volt ránk nézve és ezért bosszú jár. A grund elfoglalását is elhalasztottuk addig, amíg Geréb megvizsgálta a terepet. Most tehát Geréb jelentést fog tenni s mi elhatározzuk, hogy mikor indulunk háborúba.
Gerébre nézett: - Geréb! Állj fel. Ismét felállt Geréb. - Halljuk a jelentést. Mit végeztél?
- Én . . . - mondta kissé zavartan a fiú - azon a véleményen voltam, hogy talán harc nélkül is megszerezhetjük azt a területet. Elgondoltam, hogy hiszen valamikor én is közéjük tartoztam . . . és miért legyek éppen én az ok, hogy . . . szóval én megvesztegettem azt a tótot, aki a telekre felügyel és aki most majd ki fogja őket onnan . . . onnan . . .
Beléje szorult a szó. Nem tudta folytatni, oly szigorúan nézett a szemébe Áts Feri. És meg is szólalt, erős, mély hangján, melytől annyiszor reszkettek meg a fiúk, amikor az erős legény valamiért megharagudott rájuk:
- Nem, - bömbölte - te, úgy látszik, még mindig nem ismered a vörösingeseket. Nem megyünk mi vesztegetni, meg alkudozni. Ha nem adják szépszerivel, hát elvesszük. Nem kell nekem se tót, se kikergetés, aki mindene van! Micsoda alattomos dolog ez!? Mindnyájan hallgattak és Geréb lesütötte a szemét. Áts Feri fölállott:
- Ha gyáva vagy, eridj haza!
Villogó szemmel mondta ezt Gerébnek. És Geréb e pillanatban nagyon megijedt. Érezte, hogy ha most a vörösingesek kitessékelik maguk közül, akkor már igazán nincs sehol helye ezen a világon. Hát fölemelte a fejét és bátor hangon próbált beszélni :
- Nem vagyok gyáva! Veletek vagyok, veletek tartok, hűséget fogadok nektek!
- Ez már beszéd - mondta Áts, de az arcán látszott, hogy nem rokonszenvezik a jövevénnyel. - Ha velünk akarsz maradni, leteszed a fogadalmat a mi törvényeinkre.
- Szívesen - mondta Geréb és föllélekzett. - Adj hát kezet. - Kezet fogtak.
- Mostantól kezdve hadnagyi rangod van nálunk. Szebenics majd neked is ad lándzsát és tomahawkot s beírja a nevedet a titkos névsorba. És most hallgass ide. Nem lehet halogatni a dolgot. A támadás napját holnapra tűzöm ki. Holnap délután valamennyien itt gyülekezünk. A csapat fele a Mária-utca felől megy be és elfoglalja az erődöket. A csapat másik felének te fogod kinyitni a Pál-utcai kis kaput s ez a rész ki fogja kergetni a grundbelieket onnan, vagy ha a farakások közé menekülnek, akkor az erődökből támadják meg őket a többiek. Nekünk labdaterület kell és ezt meg fogjuk szerezni, bármi történjék is!
Mindenki fölugrott.
- Éljen - kiáltották mind a vörösingesek és lándzsáikat a magasba emelték.
A vezér csöndet intett.
- Még meg kell tőled kérdeznem valamit. Nem gondolod, hogy a Pál-utcaiak sejtik, hogy te hozzánk tartozol?
- Nem hinném - felelt az új hadnagy. - Még ha itt is volt valaki közülük a multkor, mikor a piros cédulát a fára tűzték, nem láthatott a sötétben.
- Tehát nyugodtan mehetsz be közéjük holnap délután? - Nyugodtan.
- Nem fognak gyanítani semmit?
- Nem. És ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem, mert mind fél tőlem. Nincs azok közt egy bátor fiú sem!
Egy éles hang vágott egyszerre közbe: - Dehogy nincs!
Körülnéztek. Áts Feri meglepetten kérdezte: - Ki szólt?
Senki se felelt. És az éles hang újra megszólalt: - Dehogy nincs
Most már világosan hallották, hogy a hang a nagy fa tetejéről jött. S rögtön ezután zörögni kezdtek az ágak, recsegett-ropogott valami a nagy fa lombjai közt s egy pillanat múlva egy kis szőke fiú mászott le a fáról. Mikor az utolsó ágról a földre ugrott, nyugodtan letisztogatta a ruháját, megállott egyenesen, mint a cövek és farkasszemet nézett a vörösingesek ámuló csapatával. Senki se szólt egy szót sem, úgy meglepett mindenkit ez a váratlanul idetoppant kis vendég.
Geréb elsápadt.
-- Nemecsek! - mondta ijedten. És a kis szőke felelt is.
- Igen, Nemecsek. Én vagyok: És ne kutassák, hogy ki lopta el a Pál-utcai zászlót a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van ni. Nekem van az a kis lábam, ami még a Wendauer lábánál is kisebb. És nem szóltam volna, fenn maradhattam volna a fa tetején, amíg maguk mind el nem mentek volna, hiszen ott gubbaszkodtam már félnégy óta. De mikor Geréb azt mondta, hogy köztünk nincs egy se, aki bátor volna, hát akkor gondoltam: „megállj, majd én megmutatom neked, hogy akad még a Pál-utcaiak közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek, a közlegény!" Itt vagyok, kérem, kihallgattam az egész tanácskozást, visszaloptam a zászlónkat, most tessék, csináljanak velem, amit akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tízen vannak.
Kipirult, ahogy így beszélt és kitárta a két karját. Az egyik kezében a kis zászlót szorongatta. A vörösingesek nem tudtak magukhoz. térni ámulatukból és csak nézték ezt a csöpp kis szőke legényt, aki az égből pottyant közibök s aki itt bátran, hangos szóval kiabált az arcukba, fölemelt fővel mintha olyan erős volna, hogy el tudná páholni ezt az egész társaságot a két erős Pásztorral és Áts Ferivel együtt.
Leghamarább a Pásztoroknak jött még á hidegvérük. Odamentek a kis Nemecsekhez és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik Pásztor állt a jobboldalán és ez már
a kezéhez is nyúlt, hogy kicsavarja belőle a zászlót, mikor megszólalt a nagy csöndben Áts Feri hangja:
- Megálljatok! Ne bántsátok.
A Pásztorok csudálkozva néztek a vezérre.
- Ne bántsátok - mondta ez. - Ez a fiú tetszik nekem ! Bátor fiú vagy, Nemecsek, vagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk vörösingesnek!
Nemecsek tagadólag rázta a fejét: - Nem én ! - mondta dacosan.
Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól. Sápadtan, komoly tekintettel állott ott és megismételte
- Nem én !
Áts Feri elmosolyodott. Azt mondta:
- Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hívtam senkit közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első, akit hívtam. De hát ha nem akarsz, nem jössz . . .
És hátat fordított neki.
- Mi legyen vele? - kérdezték a Pásztorok. A vezér csak úgy félvállról felelt.
- Vegyétek el tőle a zászlót.
Az idősebb Pásztor egy csavarintással kivette a Nemecsek gyönge kis kezéből a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, a Pásztoroknak átkozottul kemény markuk volt, de a kis szőke összeszorította a fogát s egy hang se röppent el az ajakáról.
- Megvan! - jelentette Pásztor.
Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Micsoda rettenetes büntetést fog kitalálni a hatalmas Áts Feri. Nemecsek dacosan állott a helyén és összeszorította az ajkát.
Áts Feri feléje fordult és intett a Pásztoroknak:
- Ez nagyon gyönge. Ezt nem illik elverni. Hanem . . . Fürösszétek meg egy kicsit.
Nagy nevetés támadt a vörösingesek közt. Áts Feri is nevetett, a Pásztorok is nevettek. Szebenics feldobta a sipkáját a levegőbe és Wendauer ugrált, mint valami bolond. Még
Geréb is nevetett a fa alatt és ebben az egész vidám társaságban csak egy arc maradt komoly: a Nemecsek kis arca. Meg volt hűlve s már napok óta köhögött. Az édesanyja már a mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen hazulról, de a kis szőke nem bírta a szobában. Három órakor megszökött hazulról és félnégytől estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért se szólt volna. Talán mondja azt, hogy meg van hűlve? Még nagyobbat nevettek volna rajta és Geréb is nevetett volna, mint ahogy most nevetett: mind a foga kilátszott, olyan szélesre húzta a száját. Hát nem szólt. Tűrte, hogy az általános hahota közepette a sziget partjára vezessék s ott a két Pásztor belenyomja a sekélyvizű tóba. Félelmetes két fiú volt a két Pásztor. Az egyik a két kezét fogta össze, a másik a tarkóját tartotta. Nyakig belenyomták a vízbe s e pillanatban mindenki ujjongott a szigeten. A vörösingesek vidám táncot jártak a parton, a sapkáikat dobálták és nagyokat kurjantottak:
- Huja, hopp! Huja, hopp! Ez volt az ő kiáltásuk.
És a sok „huja, hopp" összeolvadt a nagy kacagással, vidám lárma verte föl a kis sziget esti csöndjét, s a parton, ahol Nemecsek oly szomorú szemmel nézegetett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka, ott állott szétterpesztett lábbal Geréb, nagyokat nevetve s a fejével integetve a kis szőke felé.
Aztán eleresztették a Pásztorok, és Nemecsek kimászott a tóból. Most tört ki amúgy istenigazában a mulatság, amint csepegő-csurgó, sáros ruháját meglátták. Kis kabátjáról csurgott a víz, s ahogy a karját megrázta, úgy folyt ki a kabátujjából, mintha kannából öntötték volná. Mindenki elugrott előle, mikor megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya. És gúnyos szavak röpködtek feléje:
- Béka! - Ittál? - Miért nem úsztál egy kicsit?
Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott és simogatta a vizes kabátját. De akkor elébe állt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját és kevélyes fejbólintással ezt kérdezte tőle:
- Jó volt?
Nemecsek ráemelte nagy kék szemét és felelt:
- Jó volt - mondta csöndesen és hozzátette: - Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni és kinevetni engem. Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, minthogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A multkor magamtól pottyantam a vízbe, akkor is itt láttalak a szigeten az idegenek közt. De engem meghívhattok magatok közé, hízeleghettek nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzátok. És ha még egyszer a vízbe nyomtok és még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is, meg holnapután is. Majd csak megbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál-utcába, elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tízen vagyunk, ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. Könnyű volt velem elbánni! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a golyóimat a múzeumkertben, mert ők voltak az erősebbek! Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe és verjetek agyon; de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki, akit ott áll, ni . . . ott . . .
Kinyújtotta a karját és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép szőke kis fejére, víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe, s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a lelkére. Elkomolyodott és lehorgasztotta a fejét. És ebben a pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd, mintha templomban lettek volna a fiúk, s tisztán lehetett hallani, amint Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz . . .
A nagy csöndbe belekiáltott Nemecsek: - Elmehetek?
Senki se felelt. Még egyszer kérdezte: - Hát nem vertek agyon? Elmehetek?
És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen; lassan elindult a híd felé. Egy kéz se mozdult, egyetlen egy fiú se moccant meg a helyéről. Most mindenki érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos kis hős, igazi férfi, aki megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen . . . A hídnál álló két őr, aki az egész esetet végignézte; csak bámult rá, de hozzányúlni egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett, fölharsant Áts Feri mély, dörgő hangja:
- Tisztelegj!