Nádasdy Ádám: Az Úr hegedűje

A zsidót, akit szerettem, az Úr adta mellém, de persze
nem azért, hogy megkönnyítse az életemet, hanem
inkább, hogy megnehezítse. Rátarti voltam, mi tagadás,
megérdemeltem. Tudtam pontosan, hogy az igazi életcél:
kiönteni a világra magamból, mint egy pici edényből, az
isteni szeretetet. Mert valahogy az Neki jobban tetszik,

ha mi egymásra öntögetjük ezt a finom szószt, mintha Ő
közvetlenül öntené ránk. (Talán az Ő edénye túl nagy, és
belefulladnánk, ha leöntene vele?) Szóval tudtam, hogy a
legszebb dolog szeretetet öntögetni, de úgy hittem,
énbelőlem nem kér senki, félresikerült vagyok, suta és
hamis, így inkább nem öntögetek. Teremtett volna jobbnak,
tisztábbnak, egyenesebbnek, tele szájjal hirdetném az Ő
nagyszerűségeit. De így?
 
Gőgös voltam. Mint a zenész, aki tudja, hogy tehetséges,
de játék helyett azt hangoztatja, hogy amíg nem kap neki
megfelelő hegedűt, addig nem is érdemes strapálnia magát.
Bezzeg – mondja – ha kapna egy Stradivarit, akkor minden
másképp lenne, akkor beindulna, mint a rakéta, izzana,
fűtene, hajtana; de így még gyakorolni se érdemes.
 
A zsidó, akit az Úrtól kaptam, nem volt egy Stradivari.
Szép volt és jólelkű, szeretett is, de nem volt igazi
mélysége, se magassága. Vagy talán csak én nem tudtam
kicsalni belőle. Húsz év után ki tudja megkülönböztetni a
hegedűst a hegedűtől? Mennyit rúgódoztam, mennyit
berzenkedtem ellene. Nem az volt a bajom, hogy zsidó,
ennek nem volt jelentősége (milyen butaságokat mondok:
annak mindig van jelentősége, ha valaki zsidó), szóval nem
ez zavart, hanem hogy férfi. Könyörögtem az Úrnak már
azelőtt is számtalanszor, hogy vegye le rólam ezt a jelet,
hagyjon futni, engedjen vissza a józan négynegyedes
ritmusba, a rendes kerékvágásos világba. De nem. Gőgös
zenészt hegedűvel büntet az Úr.
 
Fiatalok voltunk, éltünk szerelemben, szégyenben. Nem
bírtam sokáig: kamaszos ideáljaimat addigra oly sokáig
dédelgettem, hogy azoknak senki és semmi nem tudott
volna megfelelni. Szakítottam vele. Gyáván, a
buszmegállóban, másfél év után. Fölszálltam, ő meg ott
maradt a járdán és nézett a busz után tátott szájjal, csak
az ádámcsutkája járt le-föl. Mondom az Úrnak: „Uram, én
szégyellem ezt a dolgot, nyakamat megnyújtod, mint a
zsiráfét, orromat, mint az elefántét, patám kopog, mint a
zergéé, úgy bánsz velem, mint Nabukodonozorral, mindenki
látja, hogy szőrös vagyok, mindenki hallja, hogy állat
vagyok.” „Az is vagy”, mondja az Úr, „mert nem szereted a
zsidót, akit melléd adtam.” „De nem hozzám való, Uram”,
mondom őszinte sírással, „adj másikat.” Mire az Úr nevet,
kíméletesen nevet, nehogy a nevetésébe beledögöljek.
Ilyen hülyeséget mondani, hát ez jó!
 
Egy évig bírtam nélküle, öntögetés nélkül, nem szerettem
senkit, se szülőt, se gyereket. Mérhetetlen, szorgalmas
sivárságban éltem. Se előre, se hátra, se nyelni, se köpni.
Csak a szégyen. És rájöttem lassan, hogy így még sokkal
jobban szégyellem, hogy nem csinálom, mint ha csinálnám.
 
Aztán egy szürke napon a pesti Kossuth Lajos utcán
mentem, a Szép utca sarkán várni kellett a lámpánál,
fölbámultam a csúnya Hungarotex irodaházra (nemrég
modernizálták, most valamivel jobb), és egy villanásra
Jézust láttam a felhőkben. Nem esküszöm meg, hogy
képszerűen is ott volt, de megéreztem, hogy néz. Vagy
inkább, hogy lát. Vagy legalábbis hogy nem mindegy
neki,mit csinálok. Ha már a fejembe vettem, hogy
szeressem az embereket, mert ez az egyetlen, amihez
valódi tehetségem van, és ha igazán csak férfitársban tud
lehorgonyzódni ez a szeretet, hát menjek vissza, szeressem
azt, és rajta keresztül szülőt, gyereket, tanítványt, rendőrt.
Álltam a lámpánál, föltartott arccal, szitált a pára. Én buta,
azt hittem, az Úr már levette rólam a kezét, hogy már
szőrös Nabukodonozornak se vagyok jó.
 
Egy év alatt visszadolgoztam magam ahhoz, aki még
mindig szeretett. Megtanultan kicsinek lenni, mint a
cigányzenész, húzni, amit kell. Egyébként formailag nem
volt ő zsidó, az ünnepeket se nagyon tudta, templomba
se járt, körül se volt metélve. Mégis ízig-vérig az volt:
idegen, titkolózó, szeretetéhes, gyanakvó és öreg. Ötezer
éves volt.
 
Két éve temettük, el akart menni, és én végül már nem
tartottam vissza. Kérdem az Urat: „Mit akarsz még,
Uram, megint kilököd a csónakomat a tengerre?” Azt
mondja az Úr: „Te lökted ki, kilökted a zsidót a csónakodból
a tengerbe. Te akartál mozgást, sós szelet, nyíló
horizontot. Megkapod.” Mondom neki: „Uram, én nem
akartam, hogy meghaljon.” Feleli az Úr: „Ebben nem vagyok
olyan biztos. Eleged volt belőle. Belefáradtál. Nem volt ő
egy Stradivari, ugye? Sose szólt igazán szépen, sose volt
teljesen tökéletes.Te szebben akartál hegedülni, mi?
Primadonna vagy még mindig, önjelölt virtuóz.” Mondom
erre: „Uram, én nem akartam szabadságot. Tisztességgel
használtam a hegedűt húsz éven át, kimentemben és
bejöttömben, ébresztőnek ésaltatónak, vádnak és
vigasznak. Nem volt elég?”
 
Az Úr hallgat, és én belerúgok az ajtófélfába. Miért mindig
az enyém az utolsó szó?