Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az év fordítója Efraim Israel!
Hírek

Németh Gábor: Viszlát

Németh Gábor portréja

Viszlát (Magyar)

Álmodom vagy írok: elképzelem, mi minden lehetne. A képzelet szó a tövében őrzi azt az előfeltevést, hogy megidézni valamit, ami nincs - a művelet lényegét tekintve – elsősorban látomás. Nem tudom, miért kezdtem el született teljes vakok álmaival foglalkozni. Alig múltam húsz, és a szemem világát semmi sem fenyegette. Nem ismertem senkit, aki vak lett volna. Egy kötetnyi versre, vagy legalább is hosszabb-rövidebb sorokba tördelt, kis terjedelmű szövegre gondoltam, azaz valójában nem is  gondoltam szövegekre, csak megpróbáltam elképzelni, milyen álmai lehetnek egy született vaknak. Volt akkoriban egy szürke könyvsorozat, pszichológiai tanulmányokat bocsátott közre dömpingáron, bevettem magam a Széchenyi könyvtárba, hogy valami szakanyagra találjak benne. Naponta láttam ott egy fehér hajú, fiatal cigány férfit, két mankóval, nem lehetett több harmincnál, a fején hófehér kóc, mintha viccelne, nem viccelt egyáltalán, a háta mögött azt pusmogták, beleesett egy meszesgödörbe, ezt nem értettem, aki oltottmészbe esik, összeég és megvakul, ezek voltak homályos előfeltevéseim a mészről, viszont a cigány férfi bőre nem égett el, vak sem volt, mégis szerették volna rímnek a fehér botot a kezébe, rímnek a hajához, szerettek volna egy fehér, egy mészbe mártott mankót, fehér mankóval járjon a vak cigány a könyvek közé, mintha a pusmogók ezt szerették volna. Végül találtam is egy tanulmányt, született teljes vakok álmairól, több álomleírással. Valahol voltam, erős hangok szóltak, esett az eső a nyakamba. Ez volt például az egyik álom. A létezés tudata, amely elválaszthatatlan a tér fogalmától, és persze a füled meg a bőröd, teszik a dolgukat, rávesznek, hogy emlékezzél. Ha nincsenek képeid, ezek maradnak meg. Ennyiből dolgozol, rakod össze azt, aki vagy, így minden pontatlanabb, de lehet, ez csak feltételezés. Ha írok, néha képeket látok, és megpróbálom marasztalni őket. Eleve kudarcra ítélt próbálkozás. A belső képek közölhetetlenek, te, aki olvasod, sosem fogod ugyanazt látni, amit én, hiába próbálkozom a legérzékletesebb és legpontosabb leírással, a „te” az „én” képeit a saját emlékeiből próbálja összerakni, a szavak csak emlékeztetnek és nem megjelenítenek, ez talán a legfontosabb rezignáció, amire ítélve vagy. Ráadásul minden kép belső, hiszen az elbeszélés a világ bármelyik, amúgy közvetlenül megtekinthető darabját  belső képpé változtatja, és úgy adja tovább. Egy kép leírását az egész kultúra preformálja, az pedig mindig zártkörű, szigorúbban véve, mint egy magánzárka, egyszemélyes. Nem sikerült megírnom a könyvet. Az derült ki - újabb akna! - hogy a nemlét, a látás hiánya mint belső tapasztalat megoszthatatlan, abban az értelemben, hogy spekulatív eszközökkel nem tudok hozzá közelebb férkőzni. Nem tudtam magam egy született vak helyébe képzelni. Nem látni, az nem egyszerűen annyit tesz, hogy meg vagy fosztva az egyik, a konvenció szerint amúgy a legfontosabb érzéktől, hanem, hogy a megmaradtakból dolgozol, így gondoltam akkoriban, elmozdul minden, az összes érzék, rásegít és belehúz, és úgy rakod össze magadnak a valóságot. Másképphalló, másképpérző, másképpgondolkodó. Megközelíthetetlen. Hogy jövök ahhoz. Majdnem így vagyunk vakok egymás képzeletére. A nagyszüleim gyűjtötték a Pesti Napló képes hétvégi mellékletét, nem megszállottan, csak alkalomszerűen, az összegyűlt példányokat évente bekötötték, a lap nevét és az évszámot a vaskos gerincre aranyozták, 1932, 1934 és 1937, mintha ezek az évek lettek volna meg, ezeket találtam az öreg, barna ruhásszekrény mélyén, körülbelül harminc évvel az odakerülésük után, azaz majdnem negyven évvel ezelőtt, mondhatnám most. A könyvek fedele ajtó volt, ajtó, amelyen át beléphettem egy régóta, talán örök időkkel azelőtt eltűnt világba. Ez egy ósdi hasonlat, azért alkalmazom, hogy hozzak egy példát az egyszemélyes kultúrára - ugyanebben a barna ruhásszekrényben találtam egy régi mesekönyvet is, az apámé lehetett, tele hideglelős történetekkel, a legszörnyűbben egy gyereket magára hagynak, de megtiltják neki, hogy az egyébként felügyelet nélkül hagyott kulccsal a ház hét tikos ajtaját kinyissa, ha ezt tudod, másképp szól a hasonlat. Amikor ezt a történetet olvastam, többnyire egyedül voltam a nagyszüleim lakásában. Akárhogy kényszerítem magam, nem jut eszembe, milyen borzalmakat rejtettek a mesében amúgy pontosan leírt titkos szobák. Feltehetően azért nem, mert a tárgy nélküli félelem a legborzalmasabb, tehát az akkori érzést úgy tudom egykori ereje teljében felidézni, hogy nem emlékszem a konkrétumokra, csak az érzésre magára, a félelemre az ismeretlentől. Ha a horrorfilmekben a gonosz végre megtestesül, és elkezdi végezni munkáját, egyfajta megkönnyebbülést érzel, jól van, szóval ez vagy te, így nézel ki, most legalább tudom. A felejtéssel ezt a megkönnyebbülést próbálom eleve hatályon kívül helyezni. Ha vaknak beszélsz, körültekintőnek kell lenned. Egyszer véletlenül viszláttal köszöntem el az egyiküktől, átkísértem a zebrán, elengedtem a karját, és akkor, szinte azonal rájöttem, hogy mit mondtam valójában,  álltam még egy darabig, lángba borult fejjel, pedig meg se rezdült, nyilván már rég elintézte helyettem a nyelvszokás, hogy ezt a gyűrött bankót ne vegye névértéken. Pénzt nyomtam a kezébe, gyanútlanul, az előző mondatban, mintha koldus volna. Így van aláaknázva minden mondatod, maga a nyelv, amit beszélsz, amin írsz, tele csapdákkal, készen arra, hogy szándékaid azonnal megsemmisítse, hogy kikezdje képeid hatalmát. A Pesti Napló képei viszont rabul ejtettek, hogy kissé ódivatúan fogalmazzam meg a letagadhatatlant. A képek alatt feliratok voltak. A goal bíró goalt kiáltott. Ifjabb Horthy Miklós a vadászaton. Ilyesmik. Selyemruhás nők, végtelen egyszerűségű NIVEA-reklámok, patyolattiszta parasztok csillogó kaszával a búzában, viaszbáb síelők pull-overben és lastex-nadrágban, díjnyertes tenyészbikák felpántlikázva, napsütötte teraszok a Mátrában, ficánkoló csikók az artisztikus tájban, az obligát húsvéti locsolás - a világ régen, közvetlenül azelőtt, hogy elsüllyedt volna. Mert az, hogy elsüllyedt már, nyilvánvaló volt. Hiszen, ha körülnéztem, semmit sem láttam olyannak, mint amilyennek a képeken látszott. Mintha valamikor, pár évvel azelőtt, hogy megszülettem, kicserélték volna a világot. Nem tudtam még, hogy éppen a képek rabolják el a valóságot, elkapják és kiszipolyozzák, és kihajítják utána szemétdombra. Azt hittem, valami olyasmit látok, ami valamikor tényleg létezett. Nézni - a lehető legnagyobb élvezet volt, nyilván van olyan, aki erre születik, legszíveseben lemondana minden egyéb részről, a részvételről és a részvéttől, cserébe, csak hogy láthasson mindent. Lapozgattam az albumot, mint egy meséskönyvet, egy mézeskalács ország élete, megnyitókkal és bálokkal, valamiért csak minden tekintetben  kifogástalan emberek kerülhettek a képekre, ezt persze nem láthattam gyerekszemmel, azt hittem,  a fotó véletlenszerűségéből kiindulva, hogy egyszerűen nem tudtak hibázni, sehol egy repedés. Kinyitsz egy ajtót, gyanútlanul, meleg és édes szagokra vágysz, de váratlanul jeges szél süvít ki onnan. Elgázol egy légvonat. Mi lehetett az előző oldalon, mondjuk vidám ajaknégerek Afrikában, nyakukban arany karikákkal, gyöngyfogakkal mosolygó szobrok csokiból, integettek, festői népviseletben, át ide, a nyilván csak átmenetileg csonka Magyarországra. „Azt fütyöli minden madár, legyen magyar-japán határ.” „Van egy régi mániám, tankkal végigmenni Románián”, és hasonló slágerek. Előbb-utóbb helyre áll a rend, a Föld ugyan Isten kalapja, nem a magyaroké, de mégiscsak  mi vagyunk a bokréta rajta, erről beszéltek a képek. Elég vastag volt a Pesti Napló papírja. Hogy valójában mi van a túloldalon, mi vár majd odaát, az újabb lapozás után, abból semmi nem látszhatott át. Mintha mindig egy újabb ajtóhoz érnél. Nálam volt a kulcs, pedig nem bízta rám senki. Lapoztam egyet. Az első képen, úgy emlékszem, még mosolygott a férfi. Szikár test, ágyékkötőben, a fején turbán, lótuszülésben ült, persze akkoriban ezt még nem tudtam ilyen pontosan megnevezni, nem ismertem a lótuszülést, következésképpen a tény, hogy mindkét lábfeje a combján pihen, már a tortúra részének látszott. Ha ránézel egy vagy több képre, nem föltétlenül látod meg egyszerre az egészet. A férfit emberek vették körül, pontosabban emberekből állt össze mögötte a háttér, csak egy vált ki közülük, és lépett át még az expozíció előtt a kép előterébe, de ez a második alak nem volt ágyékkötőben, ellenkezőleg, egész testét lepel borította, majdnem fehér anyag, most szívesen emlékeznék egy kámzsát a fejére, olyasmit, ami a budapesti Műjégpálya melletti Anonymus-szobrot tette kivételesen félelmessé, hogy illusztráljam a személyes kultúrát, nyilván jóval többen lesznek, akik többre mennek a következő hasonlattal, szóval szívesen venném, ha most azt mondhatnám: olyan volt, mint egy Dementor a Harry Potter filmváltozatában. Csakhogy ebből egy szó sem igaz. „Jó, ha egy regényíró ismeri azt, amiről ír: a Nógrád megyei tájszólást, a tahiti viseletet, a főúri társalgó berendezését, a dán magánjogot, egy nagyvilági hölgy alsóneműjét,a vasesztergályozáshoz szükséges mozdulatokat vagy egy tökfilkó gondolatait. Jó, ha szó szerint tudja, miket mond például egy szellemes ember, s nincsen ilyesféle megoldásokra kényszerítve: »A parton jellegzetes öltözékükben jártak fel-alá a bennszülöttek«, »A szoba fényűzően volt berendezve« vagy: »Aladár hanyatt dőlt, és mintegy másfél óra hosszat nézeteit fejtegette a gazdasági és társadalmi kérdésekről. Elemér, az író, érdeklődéssel hallgatta; hazaérve lejegyezte harmincnégy nyomtatott oldalnyi gondolatait.« Tahitiben szarongot viselnek, a szoba falát és mennyezetét fényezett mahagónifa burkolja, az írók pedig ilyeneket gondolnak: »Az öreg Beethoven volt az igazi.« ”Hát, igen. A realizmus diadala. De mi van akkor, ha annak, amit elmondani készülsz, igazi tárgya egy érzés, sajnos, csak a tiéd, amihez rajtad kívül senki sem férhet hozzá, ha nincsen hozzáférhető referenciája? Ha, miközben leírok egy képet, szembe kell szállnom az emlékeimmel, és az érzés igazától fölhatalmazva át kell fessem az egészet? Mi van akkor, ha ráadásul még nem is emlékszem? Ha nem zavarnak a tények, ahogy mondani szokás. Nem emlékszem már, milyen ruhában volt a másik alak, éppannyi érvem volna, hogy ezen a kis  késedelemmel felsejlő képen az angol gyarmatosítók általam jellegzetesnek vélt egyenruháját viselje, úgynevezett keki rövidnadrág, zsebes, rövidujjú inggel, kígyóvadász bakancs, parafasisak, cvikker, bajusz és szivar. Nem volt angol, hanem bennszülött volt, ugyanabból a vérből való, mint a turbános férfi. Egy kardot tartott a kezében. Görbe kard, szablya vagy handzsár, pengéje a markolattól szélesedett, hogy a végén inkább egy pallosra emlékeztessen. Mintha nagyjából annyi idő telt volna el a lapozás óta, mint amennyibe ennek a néhány bekezdésnek az elolvasása kerül. Annyit felfogtam még, hogy négy képet látok, és hogy ezek a képek összetartoznak, amit nézek, képsorozat, dermedt mozi, kimerevített film. Nyilván nem akartam látni, amit láttam. De már nem lehetett visszacsinálni. A második pillantás habozás nélkül tört a lényegre, a sorozat utolsó képére, és azon is a férfi ölébe zuhant turbános fejre. Tiszta maradt a rátekert gyolcs, érthetetlenül tiszta, mint a tekintete, a levágott fej pillantása, ami éppen a szemembe fúródott. El kellett szabadulnom valahogy, meg kellett néznem, mi van a feje helyén, mert nem lehetett kizárni, hogy ott is ugyanezt a fejet találom majd, hogy ez az egész csak egy ízléstelen vicc, fotótrükk a Pesti Napló ezerkilencszázharmincvalahányas számában. De a feje helyén nem volt semmi. Vagyis, pontosabban egy valószínűtlen erővel feltörő sugár, sötét szökőkúttört föl a csonkból, vagy két méter magasba spriccelt a vére, örökre, és sosem hullott vissza, a fénykép természete szerint. Akkor még, az expozíció pillanatában, nem szennyezett be semmit. A többi képet, készült-e vagy sem a következő pilanatban, már nem közölte az újság. A sorozat két középső darabjára meg egyáltalán nem emlékszem, egy folyamat szükségszerű elemei voltak, professzionális, egyértelműen esztétikus mozdulat fázisait képzelem oda, két kocka a kard útjából, ahogy a szándékot szállítja a megvalósításig. Szükségszerű, de az utolsó képből visszanézve, érdektelen elemek. Arra viszont jók voltak, hogy a felület kitöltésével az időt húzzák. Örök vérsugár. Sötét erő. Vagy mintha hirtelen egy őrült növény nőne a házad udvarán. Mit tehetnék, hogy aki ezt olvassa, még pontosabban lássa. Minden újabb szóval növelem a káoszt. Elveszem az olvasó szabadságát, hogy a saját rémképeiből táplálkozzon, tehát a legalkalmasabbakból, mondjuk állítsam azt, hogy a turbán örvénye egy ékkőt fogott körül, és abból kiállt valami fehér toll, ami a zuhanás véletlenének szeszélyét mintegy megörökítve, éppen a kivégzett férfi köldökéhez ért, különös módon fölébresztve a szemlélőben a csiklandás érzetét, hogy a kép így, ezzel a keresetlenül rafinált eszközzel érje el, hogy a szemlélőben megindult, tudattalan azonosulást a tiszta ész mindjárt el is idegenítse, hiszen az a hasfal már nem érzett semmit, nem is érezhetett. És mondjuk még azt is megmondom, milyen színű az az ékkő. Vagy égkőnek írom, mintegy véletlenül. Személyes kultúra, a magyar nyelven olvasó itt ezen a ponton csak valami nehezen föltárható konvenció szerint döntheti el, az ég szó a mennyország kékjére, vagy a pokol tüzének vörösére utal. A kép persze fekete-fehér volt, pontosabban barna, úgynevezett duplex nyomás, a kor divatja szerint. De nekem például mégis zöld volna a kő, smaragd, mint a zenegép pupillája abban a szobában, ahol a barna könyvszekrény is állt, szemeztem a smaragddal eleget esténként, mikor az ágyamban magamra maradtam, és a rémálmokra vártam. Amúgy meg  nem is volt a képen semmiféle ékszer, az egyszerű turbánt nem ékesítette semmi. Néztem a képet, egyszerűen felfoghatatlan volt, hogyan kerülhetett a Pesti Naplóba. Ha ezeroldalas volt a könyv, a másik 999 azért készült, hogy ezt az egyet valószerűtlenítse. Hogy magába olvassza, mesét csináljon a halálból. Hogy visszavegye, érvénytelenítse. Pár hete egy éjszakai tévéműsorban elmeséltem a kivégzésről készített kép történetét, idő és alkalom hiányában nem valami érzékletesen. Kopár szavak, tették, amit kell, elbeszélték a képet. Valaki azt mondta az adás után, hogy valószínűleg erősebben hatott rá a szavakból készített kép, mintha az eredetijét magammal hoztam volna. A Pesti Naplónál nem számoltak a szavak hatalmával. Azzal, hogy a kép hatalmát a szó alapítja, a szó fogalmakra támaszkodik, a fogalmak mélyén pedig mindig egy érzés van, ha alaposan utánanézel.     „Kedves Gábor, egyelőre sokkal szorosabb meghatározása nincs a témának (a kép hatalma), mert most gyűjtjük a nem különösebben szük terület aspektusait. Az egyik még viszonylag körvonalazatlan kérdescsoportot egy-két gondolatod inspirált: pl. hogy úgy szeretnél írni, ahogyan az ember egy vak embernek szeretne valamit láthatóvá/érezhetővé tenni (vagy legalabbis valahogy így). Szeretnénk tehát úgymond mühelytitkokat megtudni, hogyan bánik egy író ember a nyelv képi lehetőségeivel, mennyire van tudatában a szavak képi hatalmának stb.” – válaszolta egy e-mailban Nagy Emília, a Kafka szerkesztője, amikor megkérdeztem, mit is értsek közelebbről a képek hatalmán. Kedves Emília, így bánok. Ennyire vagyok tudatában. Elég karcsú, nem? Az írás legyen beszéd egy vaknak, valóban leírtam egyszer ilyesmit. Nem „egyszer”, ne mórikáljam magam, hanem éppenséggel az Üdvözletben, az első könyvem legelső szövegében, amit egy halottnak ajánlottam, halott barátomnak,  tulajdonképpen nem volt bennem pátosz, és arra is csak egy ütemmel később jöttem rá, hogy a felidézett kép, azaz Jack Nicholson, mindenen túl, az ágyon, a Foglalkozása riporter végén, tulajdonképpen őt ábrázolja, a halott barátomat, azaz egy mozdulatlan férfit lecsukott szemmel, aki nem lát, nem hall, nem válaszol, akkor meg miért teszek úgy, mintha hozzá beszélnék. A nő, aki meséli neki a világot, pontos és szikár mondatokban fogalmaz, egy kutya fut át a téren, mondja, és valóban látjuk, ahogy átfut a kutya, loncsos, fekete korcs, mintha kicsit húzná a lábát, egy kisfiú dobálja, kavicsokkal, az emlékben legalább is, balról jobbra fut, aztán eltűnik a képből. Vagy egészen másmilyen kutya volt. Nem pontosan emlékszem, és ellenőrizni sem tudom, a Foglalkozása riporter című film ugyanis megszerezhetetlen Magyarországon, nem vetítik a mozik, nem került videoforgalmazásba, DVD-n sem adták ki, mint például nemrégiben a Nagyítást. Arról pedig, hogy Jack Nicholson milyen kutyát látott akkor a lehúnyt szemével, végképp fogalmam sincsen. A fehér hajú cigányról pedig mást is meséltek. Nem csodálom. Jött befelé, az olvasóterembe, lassan, kopogtak a mankók, mindenkinek fel kellett néznie, és, ha már felnéztek, találgatni kezdték, vajon mit olvas, mit olvas egy cigány, miért jár mindennap a könyvtárba, kérdezték maguktól, aztán válaszoltak is rá, régi pornográf könyveket, pusmogták a pusmogók, ezzel szúrták ki a szemét, hogy végre kisorvadjon belőle az elevenség, hogy iniciálé lehessen, kép a városi folklór alpári kódexében. A hóhajú, vagy inkább vattacukorhajú férfi nem sokkal ezután állítólag meg is halt, titkát magával vitte a sírba, ahogy mondani szokás, feketébe esett, hogy mégis legyen egy kancsal rím a meszesgödörre.



Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Cseh
Dán
Görög
Angol1
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Izlandi
Olasz
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Lengyel
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap