Nagy L. Éva: Sorsunk...

(Istvánnak)

Emlékszel még? – Hideg volt,
göröngyök gurultak lábunk előtt a télbe.
Kabátom összehúztam, reszkettem fáztam, féltem,
mint vérző csipkebokor a hideg szélben.

Erős kezeddel fogtad remegő kezem.
Suttogtad fülembe, szeretlek örökre.
Testünk vágya elcsitult, lelkünk eggyé érett,
az élet széthullt lapjait rakosgattuk szépre.

Ó! Hány tavasz és tél suhant el mögöttünk...
Gyolcsba tekert szívvel, mi egymásnak éltünk.
Magasztos, önzetlen szerelem halk sóhaj alatt,
a szeretet az örökre megmaradt.

Könyvünk lapjait lassan tele írjuk.
Megfakult az írás, szent lapjait zárjuk,
némelyik már kopottas és sárga, – s benne lapul
törékeny szerelmünk minden rózsaszála.

Rád bíztam életem, szeress míg csak lehet.

Hiszen a sors ad majd végső feleletet.
Mi együtt létezünk fényben és az árnyban
De mondd, egymásba fogódzunk majd
az örök mozdulatlanságban?