Oláh Tamás: Amarcord (Amarcord Olasz nyelven)

(Fellini filmjeire emlékezve)

Békült lélekkel észrevétlen lépek
az elém nyíló
kétdimenziós világba.
Régi-régi ismerősöseim közé merülök,
Gelsomina és a Bolond,
halkan magukkal ragadnak,
örülök
tiszta rajzú mosolyuknak.
Anita Ekberg lázító, telt keble
éget, az Édes élet jelenetei
közé keveredek,
átélem Guido légszomjas álmait,
Saragina csalogató táncát csodálom,
és magam elé suttogom a varázsigét:
asa nisa masa,
(nekem többé nem egy
puszta szám a 8 és 1/2.)
A friss jelenetek elűzik
ólmos gondjaim:
Casanova szemén át nézem
a velencei karnevált,
Titta bolondos
családjával együtt élem át
a megvetett évek
hétköznapjait,
hiába keresem, nem találom
a nők régi-új örök városát...

Játék vagy valóság,
már nem tudom,
a képzelet képei
egyik életből a másikba
repítenek.
Küzd bennem kín és
szenvedély,
bánatom elalszik,
a boldogság ujja szívemig ér.

Magamban dúdolgatom
Nino Rota melódiáit,
s megyek, mint Zampano
tovább a kihalt Országúton,
megyek
míg félve el nem rebbenek
halk hangon végleg,
egy kivilágosodó
filmkockán.

        (ricordando i film di Fellini)

Entro inosservato e con l’anima in pace
          nel mondo bidimensionale
          che mi si spalanca davanti.
 Mi immergo tra i miei vecchi conoscenti,
               Gelsomina e il Matto,
        mi travolgono sommessamente,
                       mi delizio
             dei loro sorrisi sinceri.
Ardo alla vista dei generosi e eccitanti seni
        di Anita Ekberg, mi proietto
        tra le scene della Dolce Vita,
    rivivo i sogni ansimanti di Guido,
ammiro la danza seducente di Saraghina,
e sussurro davanti a me le parole magiche:
                    asa nisa masa
       (per me l’8 e ½ non è solamente
                    un numero.)
        Le scene successive dissipano
              i miei pensieri grigi:
     attraverso gli occhi di Casanova
      osservo il carnevale di Venezia,
               con la famiglia
        pazzerella di Titta rivivo
                i giorni triviali
               degli anni reietti,
la città eterna antica – nuova delle donne     
         invano cerco, non la trovo…

 
              Gioco o realtà,
         ormai non la distinguo,
       le immagini della fantasia
  mi proiettano da una vita all’altra.
                 Dentro di me
       lottano tormento e passione,
          la mia mestizia si quieta,
   e la felicita raggiunge il mio cuore.

          Dentro di me canticchio
          la melodia di Nino Rota,
        e proseguo come Zampanò,
            sullo Stradone deserto,
                      cammino
         finché titubante non volo via
              su una nota silenziosa,
          su un’immagine sempre più
                        rischiarata.