Nem csak emlék vagy,
váratlan jelenléted
újra és újra feltámaszt.
Borotválkozom, egyszer csak
arcom helyett a tükörben
arcodat látom,
vagy hangodat hallom
a hullámok játékában
a badacsonyi parton.
Máskor a te emléked ostromol
míg a körúti megállóban
a hatos villamosra várok.
Ha egy szálldosó hajú,
szőke asszony
megy előttem az utcán,
nyakában gyöngysorral,
egy pillanatig azt hiszem
te vagy az.
Voltak gyűlölködő vitáink,
gyúltak-fúltak bennünk
fájdalmas, vádló mondatok,
borzongott a hideg szél
a rossz évek fái közt,
pedig a mélyben ott
szunnyadt az édes-jó érzés,
hiszen szerettelek, s hiszem
te is szerettél.
Felejtsük el hát a hideg napokat,
karodat tárd ki újra felém,
ne akarj idegenné tenni,
légy megint,
mint gyermekoromban,
vigaszom.
Gyúljanak ki lámpásaid,
vetítsd rám mosolyodat,
hadd érezzem életem
finom ízét ismét.
Különös zene
az emberi beszéd,
nem hasonlít semmi másra,
lehet füstölgő,
érces, morc üzenet,
vagy friss,
selymes, víg hangszer,
elcsukló, fájdalommal teli,
és reménykedő, –
de van, mikor hallgatni kell,
vagy elég egyetlen szó,
– mégis sokszor azt kimondani
a legnehezebb.
Bárcsak többször
kértem volna fejem öledbe
hajthassam, mutatva
még törékeny életedben,
mennyire szerettelek,
hiányod nem fájna ennyire,
s nem lenne ilyen hosszú,
fájdalmas tőled a búcsúzás sem.
Ködbe-éjbe takart anyám,
álmodat nekem kínáld,
s nyugtass meg,
nem voltam rossz
gyermeked...