Oláh Tamás: Anyám

Nem csak emlék vagy,
váratlan jelenléted
újra és újra feltámaszt.
Borotválkozom, egyszer csak
arcom helyett a tükörben
arcodat látom,
vagy hangodat hallom
a hullámok játékában
a badacsonyi parton.

Máskor a te emléked ostromol
míg a körúti megállóban
a hatos villamosra várok.
Ha egy szálldosó hajú,
szőke asszony
megy előttem az utcán,
nyakában gyöngysorral,
egy pillanatig azt hiszem
te vagy az.

Voltak gyűlölködő vitáink,
gyúltak-fúltak bennünk
fájdalmas, vádló mondatok,
borzongott a hideg szél
a rossz évek fái közt,
pedig a mélyben ott
szunnyadt az édes-jó érzés,
hiszen szerettelek, s hiszem
te is szerettél.

Felejtsük el hát a hideg napokat,
karodat tárd ki újra felém,
ne akarj idegenné tenni,
légy megint,
mint gyermekoromban,
vigaszom.
Gyúljanak ki lámpásaid,
vetítsd rám mosolyodat,
hadd érezzem életem
finom ízét ismét.

Különös zene
az emberi beszéd,
nem hasonlít semmi másra,
lehet füstölgő,
érces, morc üzenet,
vagy friss,
selymes, víg hangszer,
elcsukló, fájdalommal teli,
és reménykedő, –
de van, mikor hallgatni kell,
vagy elég egyetlen szó,
– mégis sokszor azt kimondani
a legnehezebb.

Bárcsak többször
kértem volna fejem öledbe
hajthassam, mutatva
még törékeny életedben,
mennyire szerettelek,
hiányod nem fájna ennyire,
s nem lenne ilyen hosszú,
fájdalmas tőled a búcsúzás sem.
Ködbe-éjbe takart anyám,
álmodat nekem kínáld,
s nyugtass meg,
nem voltam rossz
gyermeked...

Non sei solo ricordo,
la tua presenza improvvisa
ti risuscita continuamente.
Mentre mi sbarbo, ad un tratto,
nello specchio al posto
del mio viso vedo il tuo viso,
o sulla riva del Badacsony,
nel giuoco delle onde
è la tua voce che sento.
 
Altre volte, mentre aspetto il tram
numero sei alla fermata sul viale anulare,
è il tuo ricordo, che m’assale.
Se davanti a me, una donna bionda,
dai capelli svolazzanti cammina,
sul collo con la collana di perle,
per un attimo credo
di vedere te.
 
Avevamo delle odiose discussioni,
dentro di noi s’infuriavano
frasi dolorose e accusatorie,
tra gli alberi degli anni cattivi
rabbrividiva il vento freddo,
eppure nel profondo stava
assopito il dolce – buon sentimento,
perché io t’amavo, e credevo
che mi amassi anche tu.
 
Dimentichiamo dunque i giorni freddi,
tendimi di nuovo le tue braccia,
non rendermi estraneo,
sii di nuovo il mio conforto,
come lo eri
nella mia infanzia.
Si accendano i tuoi lumi,
proietta su di me il tuo sorriso,
che possa sentir di nuovo
il sapore delizioso della mia vita.
 
La parlata umana
è una musica strana,
non somiglia a nient’altro,
può esser un messaggio
rancoroso, sonoro e astioso,
o un allegro, morbido e fresco
strumento musicale,
tremante, pieno di dolore,
e pieno di speranza, -
ma a volte, bisogna tacere,
o ne basta solo una unica parola,
- eppur pronunciarla, il più delle volte
è la cosa più difficile.
 
Se solo avessi chiesto
più spesso, di posar la mia testa
nel tuo grembo, per dimostrare
ancora nella tua fragile vita,
quanto t’amo,
or la tua mancanza
non mi farebbe tanto male,
e neppure il commiato da te
sarebbe così lungo e doloroso.
Madre mia, nella nebbia – notte celata,
offri a me i tuoi sogni,
e rassicurami,
che non ti son stato
un bambino cattivo…