Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Oláh Tamás: Il cedro (Cédrus Olasz nyelven)

Oláh Tamás portréja

Cédrus (Magyar)

                         Terebélyesen,
                       kemény kötéssel,
           ősállat gyökerű terpeszben áll
                   a színekkel zsúfolt
                             térben,
              úszó sörénnyel érkezik a szél,
              halk csókot lehel a tétlen tájra,
                           eget vág,
                     hűvös redőt hasít
             a szenvedést szoptató fényből,
 kéjesen ringatja a karcsú, nyújtózkodó karokat,
                   a párzó szerelmes ágak
           száműzött lelkek táncát mutatják,
   sóváran áttörve a légen az égből kortyolnak
                       az ernyedt ujjak,
  zokogva simogatnak, mintha gyász-áldozatot
          kínálnának, verten intenek az árva
                    némaság emlékei felé,
            jajong a száműzött messzeség,
                     a könny sója marja
a sejtelemesen gomolygó sárga-kék sóhajú látóhatárt,
                          az átlátszó
                              tüllbe
                             öltözött
                      magányos létezés,
                   akár a hajnali tisztaság,
                     szerteszét permetezi
                    semmibe szökő illatát.

 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttp://www.napkut.hu

Il cedro (Olasz)

                           Forzuto
                   legato in modo possente
  sosta con le radici come un animale preistorico
          con le gambe divaricate nello spazio
                      intasato di colori,
        giunge il vento con la criniera fluttuante,
          alita un flebile bacio sulla landa inerte,
                       squarcia il cielo,
                   fende un solco fresco
          dalla luce che alimenta il tormento,
  ondeggia voluttuoso le braccia snelle e allungate,
           gli accoppiati rami innamorati
   fanno sfoggio della danza delle anime relegate,
                         le dita molli,
sfondando avidamente l’etere, sorseggiano dal cielo,
     singhiozzando accarezzano come se stessero
immolando un sacrificio luttuoso, affranto fanno
    cenno verso il mutismo solitario dei ricordi,
            guaisce la lontananza relegata,
              il sale delle lacrime corrode
   il velatamente turbinante giallo – azzurro  
                   sospirante orizzonte,
                    l’esistenza solitaria,
                      vestita di tulle
                        trasparente,
  come la purezza mattutina polverizza in giro
                      il suo profumo
                   disperso nel vuoto.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap