Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Oláh Tamás: Hazaérkezésem

Oláh Tamás portréja

Hazaérkezésem (Magyar)

Felhő emeli szoknyáját
a város tépett tetői fölé.
Panaszaikat rejtegetve
kapaszkodnak egymásba
a száz éves házak,

hályogos ablakszemekkel
csalogatják a világosságot,
békét, nyugalmat hazudnak.
Templomharang éhesen kong.
Borzoló dalát fújja a déli szél,
groteszk alakot fest
a hámló homlokzatra
egy sugár-szökevény.

Fák nyújtogatják
köszvényes karjaikat,
segítségért sóhajtanak,
mérges esők mártírja mind.
A tilos bilincséből
kiszabadult haragos autók
hada meglódul,
kormuk fojtogat.
A járdán hirdetőoszlopok
szórják kitartóan szitkaikat.
Nagytestű kutya vezet
egy embert pórázon,
szeme szomorú, haja lobog.

A sarki ivóból füstös sörszag
és nevetés áriázik ki.
Ajtajában sötét királyi alak
őrködik, szeménél csak
bőre feketébb.
Meztelen ajkáról
idegen szitkok szálldosnak,
félelmem előre lódít.

Rozsdás rácsozat előtt állok meg.
Ujjaimon búgnak a számok.
Szemetes gyűjtők bűzölnek rám.
A lépcsőház falán elvakart sebek,
egymást harapó repedések,
vándorok útvonalait imitálják.
Földrészek irtóznak rajta.
Foltok, mint csempészhajók
hánykolódnak partjai felé.
Villamos sikít utánam
a sánta fémkapun,
mintha sirályok sikolya szólna
a vízbe fúltakért.

A pince felé egy macska
árnya nyilall, az emeletről
panaszos zenét ringat a dohos lég.
Szűk vállú lift emel a harmadikra,
acélsodrony krákogása kísér.

Kulcsom finoman leng,
lágyan csörren, halkan nyitja
lakásom alvó ajtaját.

Hazaérkeztem.

 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttp://olahtamas.hu

Il mio arrivo a casa (Olasz)

Sui tetti logori della città
la nuvola distende la sua gonna.
Tenendo segreto le proprie doglianze,
le case vecchie cent’anni
s’aggrappano una sull’altra,
 
con gli occhi di finestra velati
cercano di attrarre il chiarore,
alludono a pace e tranquillità.
La campana rintocca affamata.
Il vento del sud fischia il suo canto,
un raggio – fuggitivo
forme grottesche dipinge
sulla facciata sgretolante.
 
Gli alberi allungano i loro
rami nodosi,
sospirando invocano aiuto,
son martiri delle piogge avvelenate.
La massa delle macchine liberate
dalle catene del proibito
s’avvia rabbiosa,
la loro fuliggine è soffocante.
Sul marciapiede colonne pubblicitarie
spargono i propri improperi tenacemente.
Un cane grande porta
a spasso un uomo,
ha gli occhi tristi, capelli al vento.
 
Dalla bettola all’angolo si diffonde
fumoso odore di birra e di risata.
Un tipo reale vigila alla sua porta
oscura, dai suoi occhi
solo la sua pelle è più nera.
Dalle sue labbra nude,
volano improperi stranieri
la mia paura mi fa scattare in avanti.
 
Mi fermo davanti a un reticolato arrugginito.
Sulle dita mie numeri frullano.
I raccoglitori della monnezza mi inondano di lezzo.
Sulla parete dell’androne ferite scrostate,
l’un l’altro mordente fessure,
imitano i percorsi del viandante.
Su di loro continenti provano orrore.
Macchie, come nave dei pirati
si sballottano verso la loro costa.
Il portone di ferro zoppo strilla
dietro di me come un tram,
sembra strillo dei gabbiani
per gli annegati nell’acqua.
 
L’ombra di un gatto scivola
verso la cantina, dal piano di sopra
l’aria stantia una musica flebile culla.
Un ascensore stretto mi porta al terzo piano,
il gracchiare del cavo d’acciaio mi accompagna.
 
La mia chiave ondeggia delicatamente,
tintinna flebile, apre piano
la porta dormiente della mia dimora.
 
Sono arrivato a casa.
 
 
 
 
 
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap