Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Oláh Tamás: Katyn (Katyn Olasz nyelven)

Oláh Tamás portréja
Cikos Ibolja portréja

Vissza a fordító lapjára

Katyn (Magyar)

Andrzej Wajda édesapjának emlékére

Látom a hódítók céltudatos,
összehangolt munkáját,
kiknek vadállatösztönt jelölt ki a Kreml,
az eszme kiszolgálóinak
fegyver ragyog kezükben,
hogy álmokat temetve támadjanak az értelemre,
nem tudják, hogy őket ugyanilyen
precízen koreografált, parancstól riadt mozdulat
küldi majd a kocsonyás csendbe,

látom a soron következőt,
a félelem veszett fényét szemében,
aki az imából csak egy sort mormolhat el,
mert egy másodperc múlva már éneklő sebe
nyit utat a bizonyosság előtt,

látom a vascsúszdán,
ahogy a vér szagában szelíden omlik alá a test,

          látom az egymásra hajigált,
          idegsejtekbe írt emlékek zuhanását,
          a tudás erőszakos kitörlését,
          az arcokon maradt gyeplőre fogott csodálkozást,
          a buldózerrel rájuk tolt laza földet,

látom a gyermekarcú szőke tovarist,
amikor elkéri az őrnagytól az órát,
keze mohón kap utána,
s szájából lángok virágoznak ki,
látom az őrnagyot, aki mielőtt átadja
még megnézi mennyit mutat,
s nem tudja, a ketyegő szerkezet
nemsokára azt mondja majd:
konyec,
megtöröli láztól izzadt homlokát,
és fázósan húzza össze magán a katonakabátot,
még abban reménykedik új napot ellik majd a holnap,
s ahová kísérik melegebb lesz,
s kegyesebb a győztes,

látom az őr lelkétől megváló,
iszonyodó nézését,
nem érti, miért ölni jött a világra
halandóként,
miért van ujjához parancs-madzag kötözve,

          de közéjük állni neki sincs mersze,

a feltépett tüdejű Nap,
mint alvadt vérdarabokat köpi ki,
a magasba nyúló fák közt,

az utolsó perccel versenyt futó sugarait,
remete szél fésüli a katyni erdő sörényét,
zöldjében szétárad a magányos,
hideg némaság,

amikor a rabkocsiból kilép még nem neszeli a bajt,
felnéz az égre, az átmeneti csönd megnyugtató,
de a gyáva mozdulat a fegyver ravaszára fut,
csattan a zárszeg,
aztán egy barbár hang és apró villanás,

          a gyorsuló fémmel ütközik az utolsó gondolat,
          a végső fény von mindent egyformává,
          de nincs már érzékeny érzékszerv,
          amely felfoghatná,
          az egyéni múlt, a pótolhatatlan verten elpihen,
          a golyó kerek, szinte szabályos lyukat fúr
          a koponyába,
          áthatol az ártatlanság központján,
          s mindörökké kioltja az öntudat tüzét,
          dermedt lélegzetéből pára
          nem hatol többé a térbe,
          kiömlő meleg vérét sem érzi már,
          de a szíve talán még dobban egyet,
          s a világ kihátrál a félhomályba,
          a tér merev síkokban szétterül,
          a tehetetlen mozdulat
          hazátlanul hull a senki földjére,

pihensz idegen vidék ölében,
közönnyel száműzötten,


kabátgomb,
szemüveg,
fém cigarettatárca,
rózsafüzér,
mind megmarad,
a katonafeleség kezében
a kis notesz nedves lapjain
még olvashatók a sorok,

          néma torkok, tüdő-ágkoronák,
          szürke sejtek gubancai,
          kivérző lélek az agyban,
          piros vesék kútjai, erek indái,
          mind, mind gyorsan bomló anyag,
          szétesnek a sejtek milliárdjai,
          nem moccan többet az akarat,
          elhal az ivarsejtekben a szaporaság,
          a növekedés csak a körömbe, hajba tolul,

a felejtés szövetkezik a múló idővel,
a bizonyosság lassan fátyolossá válik,

a hazugság kővé szervül,
s a tettesek nyomát belepi a fű…

s nekünk továbbélőknek
vajon mit ad majd
a hatalomra éhes szenvedély,
figyelhetsz előre-hátra,
jobbra-balra s tudhatod, hogy
a félsz csengő-zaja,
vagonzár csattanása
ismétlődő hang lehet megint,
s ha minket is magába vesz a föld
ki ássa majd csontjainkat ki
idegen ég alól,
a hosszú hallgatásból…



FeltöltőOláh Tamás
KiadóNapút
Az idézet forrásahttp://www.napkut.hu
Könyvoldal (tól–ig)30-32
Megjelenés ideje

Katyn (Olasz)

In ricordo del padre di Andrzej Wajda

Vedo la volontà risoluta, il lavoro
concordato dei conquistatori, di coloro a cui
il Cremlino aveva imposto istinto animalesco,
brilla l’arma nelle mani,
dei servitori dell’ideologia,
per attaccare la ragione, seppellendo i sogni,
non sanno, che un movimento dall’ordine
spaventato, orchestrata in modo preciso,
manderà anche loro nel silenzio gelatinoso,

vedo il prossimo,
nei suoi occhi la luce persa della paura,
che dalla preghiera potrà mormorare solo una riga,
perché dopo un secondo la sua ferita canora,
apre strada davanti l’evidenza,

vedo sul scivolo di ferro, come
frana docilmente il corpo nell'odore del sangue,

       vedo il precipitare, nelle cellule nervosi
       iscritti ricordi, uno sull’altro ammassati,
       la forzata cancellazione del sapere,
       sui visi stampata
stupefazione irrigidita,
       la terra molle con la ruspa su di loro distesa,

vedo il biondo tovarisc col viso da ragazzino,
quando si fa dare l’orologio dal maggiore,
la sua mano l’afferra avidamente,
dalla bocca fioriscono fiamme,
vedo il maggiore, prima di consegnarglielo
guarda che ore sono,
e non sa che il macchinario ticchettante,
fra poco dirà la parola:
konyec,
asciuga il viso sudato dalla febbre,
si stringe freddoloso addosso il cappotto militare,
spera ancora che il giorno porterà un nuovo giorno,
e dove lo stanno accompagnando farà più caldo,
e il vincitore sarà più misericordioso,

vedo lo sguardo aberrante
del guardiano che si spoglia dell’anima,
e non capisce, perché come mortale,
venuto al mondo
per uccidere,
perché ha lo spago dell’ordine al dito legato,

        ma mettersi tra di loro non ha coraggio,

il Sole con il polmone squarciato,
sputa come grumi di sangue coagulato,
tra gli alberi che s’ergono in alto,

i suoi raggi che fanno a gara con l’ultimo minuto,
vento solitario pettina la criniera del bosco di katyn,
nel suo verdeggiare si spande
il solitario mutismo freddo,

scende dal carrozzone, il pericolo non fiuta ancora,
guarda il cielo, il silenzio temporaneo lo rassicura,
ma il movimento vile afferra il grilletto,
scatta il percussore,
poi un suono barbaro, un guizzo minuto,

il pensiero si scontra col metallo accelerante,
la luce finale rende tutto uguale,
ma non esiste più un organo sensoriale,
che possa percepire,
il passato soggettivo, l’insostituibile giace abbattuto,
la pallottola è rotonda, fora un buco quasi rotondo
nel cranio,
attraversa il centro dell’innocenza,
spegne per sempre il fuoco della coscienza,
dal suo respiro ghiacciato,
non emana più vapore nello spazio,
non sente neppure il sangue caldo che sgorga,
ma forse il cuore batte l’ultimo ancora,
il mondo s’indietreggia nella penombra,
lo spazio s’estende in rigidi piani,
il movimento impotente
cade senza patria sulla terra di nessuno,

ti riposi in grembo di terra straniera,
esiliato tra indifferenza,

bottone del cappotto,
occhiali,
portasigarette di latta,
rosario,
tutto rimane,
nelle mani della moglie soldato,
sulle umide pagine della piccola agenda,
son visibili ancora le righe,

        gole mute, coronarie dei polmoni,
        ammasso di cellule grigie,
        anima sanguinante nel cervello,
        pozzi dei reni rossi, liane delle vene, tutto,
        tutto il materiale facilmente decomponibile,
        si sfaldano miliardi di cellule,
        la volontà non si muove più,
        la prolificità muore nelle cellule dei gameti,
        e la crescita nelle unghie e nei capelli fluisce,

l’oblio si associa con il tempo che passa,
la certezza poco a poco diventa velata,

la menzogna in pietra si trasforma,
l’orma dei colpevoli si copre d’erba…

e a noi superstiti cosa offre
la frenesia che al potere brama,
puoi guardare avanti – indietro,
a destra e a sinistra e puoi sapere, che
il suono squillante della paura,
lo scatto del vagone piombato,
può diventare un suono ricorrente,
e se la terra anche noi in sé racchiude,
sotto il cielo straniero
chi dissotterrerà le nostre ossa,
dal silenzio lungo…
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap