Oláh Tamás: Fogli del calendario (Naptárlapok Olasz nyelven)

Arctalan nevek mögött
fekete pöttyök
az elfelejtett telefonszámok,
egy felkiáltójel figyelmeztetése
a csillagokig hajít,
dobpergésre kelő évfordulók,
piros betűs ünnepek
tüzelnek elő büszkén,
értelmét vesztett határidők,
konok hétköznapok vetkőző
sora tolong,
visszaidézett múlt-személyek
nyüzsgő bogarai rajzanak ki
a nyíló messzeségből,
ínséges időd feltépett lapjai
hullanak eléd;
csupa olyan pillanat,
amiben ott lenni többé
már nem lehet.
Milyen régen volt az a vasárnap!
– nézel magad elé,
kolonctól szabadult érzések
törnek fuldokolva felszínre,
kapkodnak a friss levegőért,
kísértő képek villannak fel,
mezítelen indulatszavak
lobognak, cikáznak,
évtizedekre visszalátó
szemed sajogva tágul,
gyűlölet-sorozat lövései
a kivégzőfalhoz állítanak,
hátrafelé hidat vető
bátor éjszakákból
illatgomoly bomol,
gyáva nappalok fullánkjai
sebeznek megint,
tegnapod simogató
kincse után szállsz a mélybe,
egy eltemetett esemény
hirtelen szíven szúr.
Kit takar ez a név?
– kérdezed magadtól,
aztán egy csöpp fintor
fut végig arcodon,
s az emlékek partfala
csendben összeomol,
megölel,
akivel valaha együtt voltál,
de ma már
nem jelent neked semmit,
mintha minden más
életéhez,
nem a tiédhez tartozna;
sós bánatba hull a
sose volt, sose lesz
fiatalságod ős-boldogsága,
rólad vitáznak,
peregnek ujjaid között
januártól decemberig
a naptárlapok,
– ájult múltad
egy-egy darabja mind.

Dietro i nomi senza volto
i numeri del telefono
sono puntini neri,
l’avvertimento di un punto esclamativo
ti lancia sino le stelle,
anniversari nascenti al rullo di tamburo,
feste segnate con lettere rosse
si proiettano infiammate e fieri,
scadenze che hanno perso il senso,
le fila dei giorni feriali
si accalcano tenaci,
dalla lontananza sfondata
come insetti sciamano fuori
le persone dal passato evocate,
ti cadono davanti i fogli squarciati
dei tuoi tempi miserabili,
tutti i momenti
in cui non si può più
esser’ presenti.
Quella domenica, quanto tempo è passato!
 – guardi davanti a te stesso,
i sentimenti, dal peso liberati,
annaspando dietro l’aria fresca
emergono strozzandosi in superficie,
si balenano immagini ossessionanti,
esclamazioni nudi
svolazzano zigzagando,
il tuo occhio, che scruta i decenni passati,
si dilata dolendo,
la raffica dei colpi di odio
ti pongono davanti al muro dell’esecuzione,
dalle notti coraggiose che
al passato gettano un ponte
cumulo di profumo si dissolve,
i pungiglioni dei giorni vili
feriscono nuovamente,
discendi nel profondo
in cerca dei tuoi tesori
accattivanti di ieri,
all’improvviso un avvenimento sepolto
ti punge al cuore.
Chi si cela dietro questo nome?
 – domandi a te stesso,
poi una piccola smorfia
ti percorre il viso,
e l’argine dei ricordi piano si frana,
ti abbraccia,
con chi addietro stavi insieme,
ma che oggi,
ormai non ti significa niente,
come se tutto appartenesse
alla vita di qualcun altro,
non alla tua;
cade nella mestizia salata
la mai esistita e mai ci sarà
lontana felicità della tua gioventù,
di te stanno discutendo,
tra le tue dita scorrono
da gennaio a dicembre
i fogli del calendario,
 - ognuno è un pezzo
del tuo passato tramortito.