Oláh Tamás: Pörög bennem a film

Hazugság
szülte
gyűlölet,
mint
garázda
vendég
vett
fészket,
fullasztó
füstjét
küldi
fölénk,
gyűlölet
adta bűn
teli torokkal
fújtatója
a tűzvésznek,
bűn
keltette
erőszak
élősdi
haraggal
ártatlant
koncoltat...

pörögnek csukott szemem képernyőjén
az ünnepi gyászt mutató képek,
mint az izzó billog
mikor az élő húsba
beléég s már örökké mutatja
a jelet,
kitörölhetetlenül él a látvány,
mint végtelenre fűzött film
pörög,
pörög
tovább,
mintha folyton arra vágyna
agyam, amitől szenved,
hiába próbálom a mély-sötét árnyak
múlt-világába süllyeszteni
amit látok,
elmém újra és újra a rémületbe toppan,
magamat csalva hiába fordítom el fejem,
süllyesztem gondolataimat
koponyám üregébe,
próbálok csigaként visszahúzódni
házamba, mint a jámbor állat,
ha tapogató szeméhez érnek s héjába búj,
kínomat elfojtani nem tudom,
virrasztás sem teríti a megnyugvás leplét
az eleven emlékre,
az ész minden receptje kudarcba fúl,
lázra-gyúlt képektől nem hogy szabadulnék,
egyre habzsolja homlokom gödrében
alvásra fogott szemem
a tébolyult jelenetek sorát,
nincs menekvés,
szennyes szavak tódulnak fől bennem,
indulat törli le azonnal, amit
éber értelmem ír,
s pörög,
pörög
tovább
bennem
a pokoli
film…

2006. október.

L’odio
generato
dalla
menzogna,
s’annida
come
un ospite
astioso,
il suo fumo
soffocante
riversa
su di noi,
il peccato prodotto
dall’odio
soffia
sul rogo
con gola piena,
la prepotenza
generata
dal peccato
con rabbia
parassitaria
fa massacrare
l’innocente…

sullo schermo dei miei occhi chiusi
scorrono le immagini del lutto festivo,
come il marchio rovente
che brucia nella carne viva
e lascia per sempre
il segno,
la visione vive indelebilmente,
come un film infinito che
scorre
scorre
senza sosta,
come se il mio cervello
anelasse a ciò di cui soffre,
quel che vedo inutilmente cerco
ad affossare nel mondo passato
delle ombre oscure e profonde,
la mia mente ricasca continuamente nel terrore,
invano mi giro dall’altra parte, ingannando me stesso,
affondando i pensieri nella
cavità del mio teschio,
cerco a mo’ di chiocciola ritirarmi nella mia casa,
come l’animale bonario, quando
gli toccano gli occhi tattili e si ritira nel suo guscio,
placare le mie pene non ci riesco,
i ricordi vivi
neppure la veglia copre con il velo del sollievo,
tutte le ricette della mente vengono meno,
invece di liberarmi dalle immagini infuocate,
nella cavita della fronte al sonno indotto occhio
sempre di più trangugia
la fila delle immagini folli,
non c’è via di fuga,
dentro di me sgorgano luride parole,
quel che vien’ scritto dalla ragione prudente
si cancella all’istante dalla veemenza,
e dentro di me
continua
a scorrere,
a scorrere,
il film
infernale…
 
Ottobre 2006.