Néma rejtelem
az utcán mindenki,
de alig teszek néhány métert
a lépcsőket számolgatva,
alvilági-színházba érkezem,
és a tüdőre szívott látvány
köt le egészen,
pedig tudom
engem az eleven nézőt is,
egy végzet-perdület,
könnyedén
didergő szereplővé tehet;

a neonfényű mennybolt
alatt valaki más,
(vagy én vagyok az?)
aki éppen most
húzza magára a sárga takarót,
elnyújtózkodik,
és aludni készül a telefonfülke
szomorúság-kalodájában,
már semmije sincs, amit adhatna,
rajta hever kutyája,
egymást melegítené
a két kihűlt test;

kinek szabad napjai
már mind elrepültek,
akár nekem,
orrát törli a kabátujjával,
köhög,
egy kartonlapot tart
elfagyott kezében maga elé,
kérését arca ráncai írják rá;

hullámpapír, paplanhulla
mindenütt,
kristály-nevetésű
gyerekhad, csöppnyi
sajnálat nélkül,
kerüli ki az alvilági-vízben
fekvő alakot,
aki nemrég még vele hált
az sem ismerné már föl,
talán alszik,
és éppen álmai ága-bogai
ijesztgetik.

falnak dönti hátát az éhes,
sötétséget színlelnek szemei,
hamuszürke arca mégis
éber marad reggelig,
kínba-dermedten várja
a zsoltárzenét,
a harangzúgó holnapot,
sorsa az enyém is,
ahogy mindannyiunknak
a kezdet és a vég;

aki megy siet, aki marad ráér,
kedve egyiknek sincs,
fogoly hangok torlódnak
a torkokban,
amíg a van elégtelen,
a lesz nem segít.