Pásztor Béla: Jelenés

Bőszen horkanva, sörényük megrázták

S két lábra állottak minden lovak.

Mint roppant dob dobbant a föld alattuk -

Tágult orrukból fúvó láng szakadt.

Merre ügettek, folyók sorvadoztak

S hét város gyűlt föl - el nem lohadott.

Sarkantyút, zablát s ostort elhajítva

Zuhantak porba mind a lovasok.

És ekkor minden ökrök bőgni kezdtek.

Sarlós szarvuk az eget tépte szét,

Mint igás-eke vasa lenn a földet...

Es hétszer hét városban lőn setét.

Minden hű kutyák eltörték a láncot -

Lemarcangolták szöges örvüket.

Száz tartomány visszhangzá a vonítást,

Hol bevont farkkal járt az őrület.

A juhok, a mészáros udvarában,

A véres tönkre tolongtak legott.

Szétzúzott kordén lázadt a szamár is -

Nyelve mint száraz ostor csattogott.

Halak ugrottak tátogva a partra,

Nagy, hínárból-vert hálót vontak ők.

A véres őzek bosszúért lihegtek;

Dobbantottak s az erdő rombadőlt.

S úgy gyülekeztek, mint kaszás parasztok,

Dühödt munkások, lázadt béresek -

És jégesőként zuhogtak a földön -

Fű rohadott, a kalász szétesett.

Es nyerítés és bőgés és vonítás

Szó lett, ítélet lőn az éjjelen.

Csak a leláncolt ember maradt néma.

Szederjes arcán kín ült s félelem.