Pénzes Tímea: A pap

A pap öt hosszú mondatot is összefon, magyarul kezdi és szlovákul fejezi be, vagy fordítva, mondat közben elfelejti, miről beszél, olyankor csak morog érthetetlenül, néha a hangja teljesen elhalkul, aztán hirtelen beleordít a mikrofonba. Egyszer szentül eldöntöttem, hogy most figyelni fogok, de sehogy sem sikerült, mindig elveszítettem a fonalat. Kijössz, és nem tudtál meg semmit, de abszolúte semmit.

És jól elhúzza a miséket. Néha úgy riadok fel, amikor belekiált a mikrofonba, mert közben azért elszungyít az ember. Aztán a templom előtt egymást kérdezgetjük, mikor lesz a következő mise, mert senki sem értette, még az első sorban ülők sem. Összeegyeztetjük az időpontokat, aztán eldöntjük, mikor jöjjünk. Aztán vagy ott van a pap, vagy nincs.

Amíg betegeskedett, új papot jelöltek ki a helyébe. A falu örült, mert mindent értett, és jókor járt misére. Amikor a mi papunk visszajött, mérgesen ordítozott a mikrofonba, hogy aki beteg, azt már el kell temetni? Az emberek szedelőzködni kezdtek, nem voltak a kiabálására kíváncsiak. Aztán visszafogta magát. A fiatal papocskát meg felrakták a hegyekbe, a tótyik közé.

Már öregecske ez a pap, ülve áldoztat, csak motyog meg totyog, állni nem bír, de amíg él és mozog, a trónszéken lesz. Múltkor megint nem értettük, mikor lesz a mise, és csak két híve ült be misére. Lassan már egyedül leszek, magamnak fogok prédikálni, mondta mérgesen, de mit tehetett.

Amikor anyám is gyónni ment hozzá, már nagyot hallott, és nem értette, mit osztott ki rá. Nekem úgyis mindegy, mit mond, mormolta a gyóntatószékbe, nem hallok semmit. Annyit imádkozom, hogy úgyis leimádkozom, akármit osztott ki rám.

Mesél a múlt, AB-ART Kiadó, 2006, 80-81. oldal.