Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Petőfi Sándor: To János Arany (Arany Jánoshoz Angol nyelven)

Petőfi Sándor portréja

Arany Jánoshoz (Magyar)

TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!...
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
Nem tehetek róla... te gyújtottad úgy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet... a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztűl
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
A szegény nép! olyan felhős láthatára,
S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára! --

Ezen gondolatok elmém környékezték,
Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
Mit én nem egészen dicstelenűl kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!



KiadóOsiris Kiadó, Budapest
Az idézet forrásaPetőfi Sándor összes versei. 2. kiadás. Osiris Klasszikusok

To János Arany (Angol)

Now to the author of „Toldi” my spirit flies through space.
I read, my brother poet, I read your fine creation,
And I send you my warm handshake, my affectionate embrace,
To tell of heart’s delight, my own heart’s elation.

Should my spirit touch you, should you feel it burn,
The fault is not mine, it was you who set it afire.
Your book’s beauty, its glittering light, where did you learn?
All that excellence, how did you acquire?

Who and what are you that like some volcanic feat
You rise up from depths of ocean thus triumphantly?
You must be given at once your laurel wreath complete,
While to others it comes, leaf by leaf, gradually.

Who has taught you, to what school then did you go?
Alas, in no school is the lyre taught that way;
Only Nature herself could ever have schooled you so,
Trained you in such a masterly fashion indeed to play.

Your song, like the bells of the puszta, is simple in its sound,
As pure it is and clear as any puszta bell;
Undistrubed by the din of the world, it rises from the ground,
And travels across the plains, a music no noise can quell.

And this is the true poet, he who ever lets fall
The heavenly manna of his own breast onto the lips
Of his fellowmen, poor folk behind a dark wall
Of cloud, from whose horizon rarely a blue sky slips.

If others do not alleviate their burdened hours,
Let us, the poets, be their comforters, sing
Consolation, for them, let the very song of ours
Be a sweet dream on their hard bed, a soft wing.

These were my thoughts as I climbed the poet’s sacred height,
That you, my friend, continuing my poet’s story,
What I had begun, not without glory quite,
Might attain through you at last its fullest glory.



KiadóAlbion Editions, Manchester
Az idézet forrásaHundred Hungarian Poems

minimap