Pethes Mária: Támpontok

belakni az üres időt, visszaírni a holnap

táncrendjébe a hirtelen meggondolásból

törölt részeket. örök vágyakozásban,

maradandó hiányjelekben, szenvedésekre

büszkén hallgatni, ahogy a szomszéd által

emelt nagy fal mögött növekszik rómeó,

már beszél, de még fogalma sincs arról,

hogy nem a gyűlölet és nem az irigység,

hanem a szerelem örök.

lám, a macska fenntartás nélkül boldog.

foga között tilalmak ellenére egy megtépázott

vörösbegy. ragaszkodik új zsákmányához.

rituálisan dobálja, ráveti magát, elereszti,

körbehordozza a kerten. látjátok,

megszereztem. aztán elunja. ott felejti.

a többi madár rá sem hederít.

ilyen lehet az utolsó álomhoz hasonló csönd,

sóhajtották a szeszélyes ég alatt a rózsák.

az ódon falikútból a boldog múlt hörgött.

egymagában forgolódott ágyában a kertész.

odakint békülékenyen várta a jégesővel

kibombázott kert a sebeket begyógyító

napfelkeltét.

a parttalan vízre a megoldás csapdája zárult.

hová lett a támpont, ami kettéhasíthatná az

átléphetetlen határokat? pedig megtörtént

a csoda, piros eső esett. az adott szavak

rozsdás lében úsztak. a letarolt kert fölött

ígéretek harangja bongott. az álmok

középpontjába siklott egy társtalan rózsa

és egy árvábbnál árvább árvácska.

rájuk zárult az éjszaka, s ott rekedtek,

együtt is egyedül.